Ez most ilyen időközi bejegyzés, majd még hozzáírok délután, csak gondoltam a tegnapi tömörség után kell nektek egy kis fellengzés is.
Ma repültünk a Nick-kel IFR-t. Ezen persze nem kell nagyon hanyattesni, tudom, mert hiszen azért vagyok az országban, hogy repüljek. Mégis ez volt a mai nap csúcs és mélypontja egyszerre. Hogy én mekkora egy szétcsúszott elme tudok lenni néha repülés közben az szinte hihetetlen. Tele van magammal a tököm. Három megközelítésből egyetlen egyre sem tudtam jó szívvel azt mondani, hogy well-done. Ha konkrétan akarok fogalmazni, a gólyafos a levegőben hozzám képest nyílegyenesen repül ILS-t. Mentünk mi le, fel, jobbra, balra. Még szerencse, hogy 3D-ben tudunk mozogni, különben túl egyszerű lenne az életem. Az egyetlen komoly érdem a mai nap során a leszállás volt. Csörgött ott minden, kérem szépen, miközben lebegtettem, aztán meg egy halk nyikkanással megérkeztünk. Én meg menjek a búbánatos plundrás radai rosseb lakására háztűznézőbe, hogy miért nem tudtam az egészet úgy repülni, ahogy leszálltam.
Amúgy azért nem mind az én érdemem, hogy kissé dekoncentrált lettem némely megközelítés közben. Oceanside-hoz fordultuk az eljárás fordulót, mikor nyikog a SOCAL, hogy forgalom van ám jobb oldalról. Asszondja a Nick, hogy nem látja. Hogy én mennyit látok ilyenkor, arról álljon itt egy gyokjument.
Szóval én szép csendben sasolok kifelé ez alól a szemüveg alól, mikor a SOCAL tőle szokatlan határozottsággal elkezd ugatni, hogy akkor ha nem látjuk mi forduljunk balra a forgalom meg jobbra, és amúgy is mindenki menjen a búsba, ne az ő idegeit borzoljuk. Én felpillantok, Nick még mindig nem látja a forgalmat (ami nem csoda, mert a SOCAL elmérte vagy 45 fokkal), én meg kiszúrom vagy fél mérföldre tőlünk azonos magasságon. Bal kézzel fordulok, jobb kézzel mutatom a Nicknek, mutatóujjammal meg nyomom a gombot a SOCAL-nak, hogy hátha túléljük ezt is. Persze ekkor már a forgalom is fordul, szóval nem volt veszély, csak a vérnyomásom...
Tudom, hogy tudjátok, de mondjuk együtt mint a jólnevelt ovodások: NEM TUDOTT AZ EGÉSZSÉGES KÜSZÖB ALATT MARADNI. Így van.
Ezek után nem csoda, hogy mikor a SOCAL legközelebb forgalomtájékoztatást adott én proletár hátteremet nem tudván megtagadni teleszartam a gatyámat. Történt ugyanis, hogy párhuzamosan repültünk kifelé a Palomari ILS-től északra, kb 2,5-3 mérföldre, már épp készültem, hogy majd lassan fordít minket rá, mikor ez a vadbarom SOCAL belesikolt a fülembe. Szerintem valaki ott a radarpult alatt orálisan kényeztette, és ráharaphatott, de nagyon csúnyán. Szóval sikoltva közli, hogy forgalom 1 óránál Beech-jet három mérföldre. Na, nálam beindul a pánik üzemmód, szemüveg felpattint, és kigúvadt szemekkel kémlelem az égboltot. Nick meg nyugtatólag csitít, hogy: Nincs gond, megvan, ott megy, látod? Hát én bizony kutyagumit se láttam, de gondoltam ő még annyira se akar itt nagy hirtelenjében elpusztulni, mint én, úgyhogy megbíztam benne. Mire eloszlott a bűz a fedélzeten, mi már az ILS közepén tartottunk, amiről fentebb már írtam, és nincs kedvem újfent bebizonyítani, mekkora antitehetség voltam a mai nap során.
De csak hogy ne tagadjam meg önmagam:
Hejj, az a leszállás, az a tökéletes kontroll, az a lebegtetés, odanyalás, meggurítás, finomkodás!
Szóval néha nekem is kell fényeznem magam valamivel. Elvégre azt csak nem engedhetem meg magamnak, hogy az arcom összemenjen.
Najó, most mentem szimulátorozni, majd este folytatom.
Este van.
Konicsiva vazze!
Teljes és totális japánizálódásnak vetettük alá magunkat ma. A szimulátorról sokat nem tudok mondani, úgyhogy mindenki legnagyobb megelégedésére nem is teszem. Cserébe elmesélem, hogy voltunk az indiánnal Judozni. Testalkatáról eszembe jutott, mikor múlt héten betámolygott a terembe egy fószer. Ismeritek azokat a biciklis fazonokat, akiknek azért kell a canga, hogy el ne fújja a szél? Háromszor próbált meg bejutni a terembe, mert rámjött a tüsszentő roham. Szerencsére kedves emberek mindannyiszor felsegítették az utca túloldalán. A Gregnek, aki a teremben a fő-fő fekete öves, aki az edzéseket szervezi, szerintem teljesen elment az esze, mert edzés végén összepárosított a fószerrel, hogy kicsit dobáljuk egymást. Van ez a váll dobás, Ipon Sayonage, vagy mi (jómagam csak Ippen Szájonváglak-ként szoktam rá utalni), amihez fel kell az embert emelni. Most gondoljatok bele, hogy a cérna srác felemel a vállára ENGEM. Akik nem ismernek személyesen,azoknak elmesélném, hogy konkrétan 100 kiló vagyok, és csupa izom (mondom, hogy azoknak, akik nem ismernek :-), ez a cinke meg vagy 50. Hát megpróbálta legalább. Az indiánnak egyébként asszem tetszett, és asszonta jön csütörtökön is. Utána meg elmentünk egy Sushi bárba, és hülyére zabáltuk magunkat nyers halla, meg mindenféle ilyen agy-evő kukacokat, meg rettenetes betegségeket tartalmazható japán cuccal. Ezek adják ugyanis az igazi aromáját a dolognak.
Kicsit be vagyok most lassulva a kajától, de mindjárt kitalálom miről is kellene még írnom...
Hmmm... Nem jut eszembe, de addig elmesélem, hogy tegnap a bevásárló központban felrúgtam egy kb 5 éves gyereket. Asszem már említettem, hogy az amerikaiak hülye barmok tudnak lenni, nos a hülye-barom amerikaiaknál csak a gyerekeik hülyább barmok. Ezek meg nem nevelik őket, de egyáltalán. Szóval rohangálnak a kis ufók mindenfelé, bármilyen forgalmi irányítás nélkül, úgyhogy csak idő kérdése volt, mikor kerül az egyik veszélyes közelségbe filigrán testalkatomhoz. A kis krapek pont egy lépés kellős közepén kapta hátsó fertája kellős közepébe 45-ös lábamat. Repült vagy két és fél métert, majd rövid nyugovóra tért. A szülei, csak mosolyogtak rám is, meg a gyerekre is, majd felemelték, leporolták, újra felhúzták és hagyták, hogy tovább pörögjön. Tök jó!
Jah, Gerinek tartozom egy magyarázattal a CsePeti-ből a "Cse"-re. Ez megintcsak egyike azton sztoriknak, amelyek fele olyan poénosak sincsenek, mint azt az eredmény sugallhatná. A történet Dunakeszire nyúlik vissza kb öt évvel ezelőttre, mikor kezdtem megfelelő mennyiségű sört fogyasztani ahhoz, hogy az akkor a büfét vezető Öcsi bácsi méltónak tartson arra, hogy a nevemet megjegyezze. Mindez nem sikerült azonban maradéktalanul. A Peti része még könnyen ment, a vezetéknevemből azonban arra emlékezett, hogy rövid, és "cs"-t tartalmaz. Másnap reggel, mikor kissé másnaposan szokásos pacal kozervemet készültem betolni, már akkor hangárajtü méretű arcomba, az Öcsi bácsi megkérdezte, hogy: Te CsePeti, kenyeret nem kérsz hozzá? (megjegyzem, elutasítottam, merthogy a kenyér hizlal). Ezt többen hallották, és rajtam maradt az idők során. Az egyetlen problémám az volt, hogy halvány fogalmam sem volt, hogy is írják a nevem. Aztán egyszer megpillantottam büfé listáján, ahol a sűrűn, nagy mennyiséget fogyasztók között tartottak számon. Ekkor derült ki, hogy a "Cse"-ben nincs "h", valamint, hogy egbe írják. Hát ennyi a sztori.
Bozótharcosnak üzenem, hogy örülök, hogy így összehoztam magunkat. Mi volt a Nick-ed az index fórumon? Az indiánlány amúgy egy tőzsgyökeres Dunakeszi gádzsó (vagy gádzsina?), most épp ő is a nagy USA-amerikában tanyázik (konkrétan nálam egy ideig).
Borzasztó csajozás rovatunkhoz lapzártánkig sem érkezett újabb pozitívum. Szomorú a helyzet gyerekek, nagyon szomorú...
Holnap repülök egy check-ride-ot, majd tudósítok róla, bár nagyon remélem, nem lesz mit.
Na, majd holnapra kitalálom miről írjak. Kéréseket örömmel fogadok, mert úgy legalább nem kell gondolkoznom, ami amúgy is egyre nehezebben megy ebben a hamburgerrel agy-elnyomott országban.
Csövi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése