Itt vagyunk!

Na igen. A sok nyígásom végül arra késztetett, hogy körbenézelődjek a neten, és rábukkantam erre a site-ra. Engedi, hogy belebuheráljak a script-be, és nekem a szerkesztője is barátibb, valamint be tudok szúrni képeket a szövegbe, és úgy olvastam a policy-ben, hogy a webmanó (vagy mi a bánatnak neveztem el) innen örök időkre ki van tiltva. Na mindegy, most már bármi van, nem költözünk sehova.

Ja, azon rajongóim számára, akik csak most kapcsolódnek értékes beszámolóim olvasótáborának millióihoz, elmondom, hogy a korábbi blog linkje megtalálható jobb oldalt a linkek között. Igazán a videokkal nem tudom még, hogy mit kezdek, mert azok egyenként kb 70-80 megásak. Na mindegy, azok lehet, hogy simán ott maradnak, ahol eddig voltak. Még egy gyors szolgálati közlemény és aztán belevágunk a mai napba, illetve annak első felébe, merthogy még csak most van indulóban. Mivel képeket fogok beszúrkálni a napi bejegyzésekbe, és terveim szerint minden nap írok blogot, a gyorsabb letölthetőség kedvéért hetente archiválom majd a blogot. Csak ezért mondom, mert hátha nem ez a szokás, és ezért emberek meglepődnének rajta.

Na és akkor a mai nap. Illetve dehogy a mai, hanem a tegnapi. Történt ugyanis, hogy megvilágosodtam. Rájöttem, hogy baromi felesleges majd másfél órányi műszeres repülés után szétfolyó aggyal nekiállni bejegyzéseket írni, mert csak olyan kínszevedés lesz belőle, mint ami a régi blog utsó pár bejegyzése. Ezentúl majd kipihenten, frissen és üdén teszem meg ezen kötelességemet, és hátha ettől az élvezhetőségi faktor is nő (jó nagy dudákkal... ééééérted... hogy NŐ).

Ott hagytuk abba, hogy tegnap este judózni voltam a Yoshival. Namost én már nem emlékszem rá, ki magyarázta nekem egyszer, hogy a judo egy békés, nyugodt távolkeleti küzdősport, de azt meg én üzenem neki, hogy ami békés és nyugodt sport, az a golf, barátom, de hogy nem a judo, azt tuti. Szóval össze-vissza dobáltuk egymást ott pár emberrel és nekem kimondottan jól esett. Aztán szokásos kávéházunkba hajtattunk, ahol éjszakába menő eszmecseréinket szoktuk lefolytatni a Yoshival. Róla tudni kell, hogy második generációs, ízig-vérig japán. Egyetlen szépséghibája, hogy egy szó nem sok, annyit sem gagyog japánusul. Ez persze még nem tartja vissza attól, hogy tisztelje ősei kulturáját, és néha igyekezzen is azt terjeszteni. Egyébként egy értelmes, jó fej srác, akivel tényleg szinte bármiről el lehet beszélgetni. Az ő haverja a Lincoln, aki egy kínai gyerek, és ha kisül az agyam sem értem, miért viseli egy amerikai elnök nevét, amikor ő viszont első generációs kínai. Lincoln kérem szépen abból él, hogy mobiltelefonokat kikódol. Hát én erről nem akarok véleményt nyilvánítani, de olybá tűnik számomra, hogy ez a tevékenység otthon egy szinten van a CD írással, és már szinte teljesen kiment a divatból. Dehát ez Ámérika, itt mindenből lehet, és kell is pénzt csinálni. Franc se érti hogyan, de jól megél belőle a gyerek.

Más. A rendetlenség kezd ismét kritikus méreteket ölteni kis tanyámon, úgyhogy valószínüleg a mai nap ismét a rendcsinálás jegyében fog telni. Najó, ezt visszaolvasva érzem, kissé túldramatizáltam a tevékenységet. Másként megfogalmazva: valószínüleg, ma el kell majd mosogatnom azt a három lapos-, három mélytányért és a négy poharamat, amelyek most a lakás különböző átlóiban található pozíciókat díszítik, valamint a földön heverő szennyest is bezacskózom. Hát igen, ez így már közelebb áll a valósághoz. Miután ezzel ki is merítem majd rendelkezésre álló energiáimat (már előre tudom, hol van a határ. Valahol az alsógatyák összeszedése, és a zoknik kiforgatása között, ezért általában az egyik elmarad), este elmegyek a Fregatt-ba. Ó, még nem meséltem volna a Fregattról? Hát ennyi még talán belefér. Az itteni fregatt kérem szépen egy ír kocsma, amely a keresztségben a Hooley's nevet kapta, de már kezdi sejteni, hogy ez a jövőben megváltozik, és Fregatt-ként fog bevonulni a soha nem felejtő internetes blog történelmébe. A kiszolgáló személyzet teljesen jófej emberekből áll, valamint a törzsgárda (amelynek lassan teljes jogú tagjává avanzsálok) itteni mértékhez képest meglepő italmennyiséget képes egy átlagos pénteki napon elfogyasztani. A Fregatthoz szervesen tartozik még egy Eddie névre hallgató vörös hajú ír pultos srác. Eddie-ről azt kell tudni, hogy mivel olvasta a cégtáblán, hogy a Hooley's, egy Irish Pub, önmagáról pedig tudja, hogy ír, máig nem érti, hogyan lehet, hogy nem ővé a Pub. Ezen kritikus tulajdonviszonyi problémát úgy oldja meg, hogy egyszerűen úgy viselkedik, mintha valóban az övé lenne a kóceráj, és mit sem zavartatja magát a hatályos jog girbegurba szabályaival. A tulajdonos maga rendszerint csak nagy ritkán jelenik meg saját bárjában, olyankor is bocsánatkérő pillantásokkal kegyelemért könyörög Eddie-nél, aki természetesen mint tiszta szívű ír, aki csak a puszta véletlennek köszönhetően nem jogos tulajdonosa fent említett ingatlannak, kegyesen megbocsát neki.

Na mára ennyi az élménybeszámolóból, majd készítek képeket, és feltöltöm a következőhöz.
Most mentem
Csövi