Sűrű hétvége!

Kicsit sűrű volt a hétvégém, most alkalmatlan vagyok mindenre. Holnap megyünk útvonalra a sivatagba. Ha valakit érdekel a reptér kódja KIPL (le lehet csekkolni a http://www.airnav.com/airport/KIPL webcímen), ja és az én honi repterem a KSEE (ugyanott http://www.airnav.com/airport/KSEE).
Majd jelentkezem holnap a felmerült kérdésekre adott értelmező magyarázatokkal. Csak jelezném, nem én vagyok összefüggéstelen, Ti nem tudtok lépést tartani hihetetlen kapacitású agytekervényeimmel :-).
Most gyorsan elmondom, hogy úgy néz ki lesz lakás, egy Palesztín sráccal közösen, de majd elmagyarázom.
Most mentem, mert el vagyok havazva.
Csövi

Lakás project

Ne haragudjatok, ha mostanában kevés sziporkázó beszólást kaptok, de kissé tele van mindenem a lakás kereséssel. Az a véleményem, hogy a suli nyugodtan felébredhetne a nagy semmittevéséből, és megpróbálhatna segíteni. De amilyen töketlen társaság ez, a Nick egy cseppet sem lóg ki a sorból.

Azt el sem meséltem, hogy a múltkor kissé összevitatkoztunk. A John Wayne-ről visszajövet mi a 27R-ra szálltunk le, egy Cirrus pedig előttünk pár perccel a 27L-re. A 27L-ről a C2 gurulóúton lehet keresztezni a 27R-ot, ami belefut a 27R-al párhuzamos C gurulóútba, ezen lehet eljutni a reptér északi oldalán található hangárokhoz. Leszálltunk, majd mondta a torony, hogy hagyjuk el a pályát a C2-n (jobbra), majd térjünk át a gurító irányítóhoz. A normál eljárás szerint mikor a repcsi farka is átért a gurulóútra felfestett sárga megállító vonalon, megállunk majd leszállás utáni ellenőrzőlista, és hívjuk a gurító irányítót. De most miután a torony kiadta nekünk az utasítást, mondta a Cirrusnak, hogy kövessen minket. Ez az eszement Nick, meg mint aki csak egy vasárnapi karneválon bámészkodik elkezd fékezni a a vonal mögött.
Jó, hallom ám, hogy mit kérdeztek. Hogy mi a jó édes anyjának szerelmetes pilláiért kellett egyáltalán a fékekhez nyúlnia. Dehát a Nick, meg az oktatók többsége ebben az országban úgy tűnik nem tud szabadulni az ehhez hasonló rossz beidegződésektől, hiába nevelem őket. A Nicket már sikerült leszoktatnom róla, hogy leszállásnál bebetonozza a kormányokat, de most valamiért hirtelen rosszabbodás állt be az állapotában. Majd kikezelem ezt is.
Szóval ez az ökör lefékezi a repcsinket az eljárás szerinti helyen. Kitaláljátok? A Cirrus meg ott ácsorgott a fő futópálya kellős közepén, három géppel a final-en, mert mi, mint józsi bácsi a pornóbolt kirakatában, ácsorgunk a gurulóút tövében. Én kissé határozottabban mondom a Nicknek, hogy "Menjünk-Menjünk-Menjünk", erre ő meg, hogy "először a Landing-checklist". Hát én még ilyet nem láttam.
Kissé fel is ment bennem a pumpa. Még mikor váratlanul elkezdett fékezni a gurulóúton, én nem tudván, hogy most mi van, felnyomtam a fordulatszámot vagy 1300-ra. Most látványosan otthagytam, majd elhadartam az ellenőrző listát, és kissé csípősen megkérdeztem, mehetünk-e végre. Ezt ő úgy értékelte, hogy nem tisztelem az oktatói tekintélyét. Hát, hogy ezt hogy találta ki???
Na mindegy, végül nem szólt be nekünk senki, de én éreztem magam kellemetlenül, hogy így eltöketlenkedtük.

A lakás projectről meg annyit, hogy most kb minden egy lapon van, mert megnéztem ma egy lakást, és jó is, meg tetszik is, csak még el kell döntenie a csajnak. Merthogy ha összejönne, akkor egy csajhoz költöznék be. Szerintem tök jó lenne, de ne kiabáljuk el. Ha minden igaz, nektek hétfőre kiderül.

Najó most mentem mert még van elég dolgom.
Csövi

KSEE-KSNA-KSEE

Kellemes Szombat reggelt mindenkinek. Gondútam, adok nektek egy kis hétvégi olvasnivalót, aki pedig hétfőn, meló helyett olvas, azt szeretném kérni, hogy csak finoman tessék a felmenőimet szidni.
Az a baj a blog írással, hogy egyszer egy nap leülök, és próbálom összeszedni a gondolataimat az adott napról, valamint utolérni magamat, mikor rájövök, mi mindent is hagytam ki az elmúlt bejegyzésekből.

Borzasztó csajozás rovatunk mostanában szünetel, majd ha már nem komplett diliház az életem, talán több időm jut a helyi vadmacskák testnyílásainak meggyalázására tett kísérleteim megújítására is. Mostanában ugyanis több szálon futó cselekmények részese vagyok. Az a helyzet, hogy nagyjából mostanában esedékes az IFR bevégeztetése, valamint a jelenlegi lakásomból való kilakoltatás projektje, aminek az egyetlen hátulütője, hogy a helyzet jelenlegi állása szerint kénytelen leszek beszerezni egy hálózsákot, és leköltözni a bícsre megosztani fekhelyemet az itt honos tarisznyarákokkal, amelyek valószínűleg általam elfogyasztott társaik tucatjaiért állnak majd véres bosszút rajtam. Újabb lakásra ugyanis kilátás jelenleg, és most kapaszkodjatok meg, mert egy tőlem szokatlanul póriasan egyszerű kifejezést fogtok olvasni, NINCS. Franko, mi? Node sebaj, sose féltsétek a kocsmapilótát, majdcsak kitalál valamit.

Köszönöm a kommenteket, csak gondoltam rátok ijesztek kicsit, mert kommunikációs hiányom lépett fel. Persze elgondolkodtató, hogy mintha mindenki arckissebítésből diplomázott volna itt a környéken. Erre aztán ugrottatok De megvagytok, jól vagytok, ez a lényeg, menjünk is tovább.

Porlasztó fűtés témakörben abszolút megoldást találtam ma, ugyanis az egyetlen alkalom, amikor ki tudtam ráncigálni a helyéről a lemotorozás során volt. Onnantól kezdve bebetonozta magát a helyére, és röhögött rajtam. Mentségemre legyen mondva, hogy a légiüzemben 15-ös szívótér alatt van ajánlva a használata, így a mai megközelítések közben nem volt rá komoly szükség. De ha erre azt mondjátok, hogy ez így nem pálya, hát kénytelen leszek egyetérteni tanult bajtársaimmal.

Ezzel (laikus olvasóim legnagyobb bánatára, akik kizárólag az erkölcstelen, szaftos, valamint alkoholban tocsogó sztorikra buknak) rá is térünk a mai napra. A hajnali hat órás kelés komoly testi megterhelést jelentett amúgy is elcsigázott kilóim számára. Reggel nyolcra volt ugyanis betervezve az első IFR útvonalam a Los Angelestől pár mérföldre délre fekvő Santa Anna John Wayne reptérre. Tegnap megkaptam az ukászt a Nick-től hogy dolgozzam ki az útvonalat. Tartottunk ezzel kapcsolatban egy kb két órás földi előkészítést, majd utána meglátogattam a suli pénztárosát, aki a számláinkat kezeli, hogy megtudjam, eddig hány ember vagyonát költöttem el önfeledt molylepke módjára történő repüléseimmel. Mikor a kórházban magamhoz tértem első komolyabb infarktusomból felhívtam a Nick-et, és közöltem, a jövőben nemhogy földi előkészítést ne tartson nekem, de a jótanácsaitól is tartózkodjon, főleg 40 dollárért óránként. Ugyanis kiderült, hogy az IFR csomagban benne van az elméleti tanfolyam, de ezek a különórák a fenti összeget emelik ki minden egyes alkalommal a kocsmapilóta önmagától kiforduló zsebéből. Király!
Szóval mára felkészültem rendesen, majd reggel hétre kitámolyogtam a reptérre. Az USA-ról sokminden rosszat lehet mondani (szoktam is néhanapján), de hogy a repülést nem segítik 100%-ban, legyen szó akár kisgépes, akár nagygépes repülésről, semmi szín alatt nem lehet rájuk fogni. Van itt egy ingyenesen hívható telefonszám, ahol egy általam csak Kálmán-ként aposztrofált ürge, ha kéred fél órában meteorológiai kiselőadást ad neked. Majd ugyanannál a fószernél feladhatod a „flájt-plént” is. Én gyorsan közöltem vele, hogy ez az első alkalom, hogy ilyen szolgáltatást igénybe veszek, úgyhogy lassan és érthetően csacsogjon nekem. Sebaj, mondta erre kedvesen, neki is én vagyok az első --- aznap, és még ő sem ébredt fel teljesen, úgyhogy ne haragudjak, ha lassabb lesz a megszokottnál. Ezt poénnak szánta, mert az amcsik is képesek ám frappáns válaszokat adni. Kálmánom bemutatta, coastal Eddie-t, akit a kedves olvasók már mindannyian mint megszokott ivócimborát üdvözölhetnek (mondanom sem kell ma is borult reggelre ébredtünk), majd még 10 percben elmagyarázta az aznapra várható teljes időjárási spektrumot (mondjam, vagy mutassam, mennyit értettem belőle?), ami szinte teljesen felesleges volt, mert gyakorlatilag csak felolvasta a már amúgy is előttem fekvő METAR-t. Na mindegy, azért jó hogy itt ilyen is van.
Pár perce késéssel el is indultunk a Nick-kel, majd a már jól ismert nemi szerv lógatás következett a váróponton, miközben újabb dollárok varázsolódtak ki minden légcsavar fordulattal a kocsmapilóta zsebéből. Eközben készültek a következő dokumentációk.

Jabba nem kapott reggel kávét

Szar az élet! Csak szerényen

Felszállás, kiemelkedés, útvonal eseménytelenül telt. A SOCAL (akiről immár bizonyára laikus olvasóim is sejtik, hogy egy jó humorral megáldott valami, amivel nekünk rádióznunk kell folyamatosan), sem volt túlterhelve forgalommal, ezért kissé átesett a ló túloldalára. A következő párbeszédnek voltunk fültanúi
SOCAL: Southwest 1190 Süllyedjen 6000 lábra forduljon 170-re.
SW1190: 6000 és 170 SW1190
SOCAL: Cessna 9986C Engedélyezve Burbank-ig, jó utat odáig, a multkor mi is el akartunk oda menni, de most Memorial hétvége van, és túl nagy lesz a tömeg.
N9986C: Nyugta engedélyezve Burbank-ig, Cessna 9986C, nem olyan vészes, mert mindenki lemegy majd San Diego-ba szörfözni, szerintem jó lesz az ott hétvégén
SOCAL: Hát nemtom, lehet, hogy felmegyünk majd kocsival, csak akkor meg majd vissza kell jönni
N9986C: Jah, hát ti tudjátok
SOCAL: Najó mostmár forgatnom kell ezeket a nagy gyerekeket („Big guys”), mert rongyolnak ezerrel
SW1190: Megyünk szörfözni, SW1190
SOCAL: Nyugta, de ahhoz süllyedj 4000-re bal forduló 120-ra

Most csak azt kérném, hogy képzelje el valaki ugyanezt Budapest Approach-nál, akinek ugye RENGETEG forgalma van állandóan. Peeeeeersze. Az a véleményem, hogy eljöhetne ide egy pár gyerek onnan megnézni, hogy is csinálják ezt a műsort egyes helyeken. Határhegyért meg dunába valamennyivel. Node, nem hőbörgök, mer még a végén rám fogják.
John Wayne-re ILS-t repültünk. Tiszta ATPL fíling volt, ahogy a felhőréteg fölött már rajta vagyunk a final-en, majd kibukkanunk az alján, pár mérföldre a karácsonyfaként kivilágított pályától.
Nem gurítottam meg, de mentségemre legyen szlva, kissé bennem volt a zabszem. Hogy miért? Nos, ez egy kis reptérnek számít, de megmutatnám a Nick által készített fényképeket a forgalomról.

A vissza útról csak egy mondatot. Aki ismer, tudja kedvenc mondásomat, de a jegyzőkönyv kedvéért álljon, itt még egyszer.
Szóval: Ma se lettünk újsághír.

A mai nap maradéka tanulással fog telni, meg este esetleg Fregatt. Majd ha eszembe jut még valami, hozzáírom később.
Csövi

Rövid? Így jártatok

Hali, a mai bejegyzést ismét a rövidek közé sorolhatjátok.
Holnap elmesélem, most készülök a holnapi útvonalra.
Bocsesz, csövi

Check ride, Da Vinci kód

Jó későn írom a mai bejegyzést, illetve nektek korán, de most így alakult. A mai első témához kapcsolódik kvíz kérdésünk.

Tisztelt rajongóimtól kérdezem: Vajon miért nem tudom én a számat befogni semmilyen körülmények között?

A megoldást beküldők között értékes nyereményeket sorsolunk ki.
Amúgy nem túl jó a sztori, de azért elmesélem, mert kb ez az össz ami érdekes ma velem történt. Egy Chris Fulbright nevű oktatóval repültem az IFR tanfolyam-közi ellenörző repülést. Kellett három megközelítést repülni. Hál istennek ugyanazt az útvonalat repültük mint az elmúlt héten a Nick-kel, úgyhogy az ellenőrző által keltett hascsikaráson kívül más okom nem volt, hogy különösebben ideges legyek. A dolgok jól is alakultak, egészen addig, amíg le nem értünk a partra, ahol San Diego nyugati VFR gyakorló légtere található, telistele a SOCAL radarképét össze dzsuvázó, számára ismeretlen eredetű és célú repcsi radarvisszhangjával. Ennek megfelelően a fószernek be nem állta a szája a rengeteg forgalomtájékoztatástól. Boldog boldogtalannak mondta, hogy mikor kezdjen pánikolni. Mi szép nyugodtan repülünk, mit sem zavartatva magunkat, mikor legnagyobb sajnálatomra nekünk is nyikogott valamit valami Cessnáról, amely testi épségünket veszélyezteti. Én rutinosan sasolok a szemüveg alól, Chris mondja, hogy nincs meg a forgalom. Na erre a SOCAL bedurran, és közli, hogy akkor kezdjünk valami elkerülő manőverbe, mert neki bizony fogalma sincs, hogy az merre megy, és mit csinál. Persze a Chris erre megpillantja a forgalmat, amit a SOCAL kicsit túlreagált, és mondja, hogy no problemo, látjuk, és nem kell semerre mennünk, mert már rég túl van a jón a forgalom, már csak második körben támadhat minket, de addigra mi már sehol nem leszünk. Erre a fószer a radar előtt látványosan megnyugodott, és mondta, hogy köszöni szépen, csak az van, hogy ő mr senkiben nem bízik itt kint ma délután.
Na erre a CsePeti, akit ilyenkor megszáll az ihlet, és tudathasadásos állapotba zuhanva 10 ezer órás Jumbo kapitánynak képzeli magát, mit mond?
- Nyugi van, mi sem!
SOCAL lenyomja az adógombját, hogy hallhassuk ahogy röhög, a Chris vigyorog mellettem, majd asszongya: Micsoda bohócok vannak itt ma délután. Ez ki lehetett?
Majd elköveti aznapi legnagyobb hibáját, és rám néz. Én nagy önelégülten, hogy micsoda frappáns rádiózást tudok előadni, sugárzom mellette.
Chris néz rám, látom, hogy nem hisz a szemének. Te voltál??? Nagy büszkén bólogatok. Az meg a kb 1200 órájával az égre emeli tekintetét.
- Hát talán azért ezt nem kellene.
Talán mondanom sem kell, hogy a repülés további részében (csk hogy bizonyítsam magamnak, mekkora lufi arcom van) összesen két hívást mulasztottam el, amikre a Chris válaszolt helyettem, és kétszer sikerült félreértenem az irányító faszit. Asszem ezekkel a jófejségekkel még várnom kellene pár ezer órát.
Ettől függetlenül a check-ride köszönöm szépen jól ment, bár leszállásnál nem girítottam úgy meg, mint a mulktor, a Chris meg volt elégedve a teljesítményemmel, és még a fenti sztorit sem emlegette fel a rep-utánin. Hátha elfelejti, én megpróbálom.

Más. Kellett vennem egy mosogató szivacsot. Úgy tűnik az indián higiéniai érzékét bántotta, hogy ugyanazt a szivacsot használtam a kád és a mosdó tisztításához. Nem értem, ráadásul azon is kiakadt, hogy a WC kefével (amit mindössze egyetlen egyszer használtam rendeltetésének megfelelően), szoktam a poharakat kimosni. De hát olyan nehéz ledugni az aljukra a rendes szivacsot!!!

Megnéztük a Da Vinci kódot. Ezzel kapcsolatban az egyetlen említésre méltó élmény, hogy már az egész világ felfogta, hogy a sztori egy fikció, meg minden, most hogy megjelent a mozifilm, a hülye barom amcsiknak még 64-szer el kell magyarázni mind a 150 TV csatornán, hogy miről is van itt szó. Jó kis ország ez, én mondom.

Najó, mentem aludni.
De azért elmondom, hogy nem tetszik, hogy megcsappant a kommentelők száma. Ha így folytatjátok, büntiben lesztek ám, de komolyan.
Sírás lesz a vége, én mondom.

Csövi

Majd folytatom...

A szenvedéstörténetet.
Ez most ilyen időközi bejegyzés, majd még hozzáírok délután, csak gondoltam a tegnapi tömörség után kell nektek egy kis fellengzés is.

Ma repültünk a Nick-kel IFR-t. Ezen persze nem kell nagyon hanyattesni, tudom, mert hiszen azért vagyok az országban, hogy repüljek. Mégis ez volt a mai nap csúcs és mélypontja egyszerre. Hogy én mekkora egy szétcsúszott elme tudok lenni néha repülés közben az szinte hihetetlen. Tele van magammal a tököm. Három megközelítésből egyetlen egyre sem tudtam jó szívvel azt mondani, hogy well-done. Ha konkrétan akarok fogalmazni, a gólyafos a levegőben hozzám képest nyílegyenesen repül ILS-t. Mentünk mi le, fel, jobbra, balra. Még szerencse, hogy 3D-ben tudunk mozogni, különben túl egyszerű lenne az életem. Az egyetlen komoly érdem a mai nap során a leszállás volt. Csörgött ott minden, kérem szépen, miközben lebegtettem, aztán meg egy halk nyikkanással megérkeztünk. Én meg menjek a búbánatos plundrás radai rosseb lakására háztűznézőbe, hogy miért nem tudtam az egészet úgy repülni, ahogy leszálltam.
Amúgy azért nem mind az én érdemem, hogy kissé dekoncentrált lettem némely megközelítés közben. Oceanside-hoz fordultuk az eljárás fordulót, mikor nyikog a SOCAL, hogy forgalom van ám jobb oldalról. Asszondja a Nick, hogy nem látja. Hogy én mennyit látok ilyenkor, arról álljon itt egy gyokjument.

Szóval én szép csendben sasolok kifelé ez alól a szemüveg alól, mikor a SOCAL tőle szokatlan határozottsággal elkezd ugatni, hogy akkor ha nem látjuk mi forduljunk balra a forgalom meg jobbra, és amúgy is mindenki menjen a búsba, ne az ő idegeit borzoljuk. Én felpillantok, Nick még mindig nem látja a forgalmat (ami nem csoda, mert a SOCAL elmérte vagy 45 fokkal), én meg kiszúrom vagy fél mérföldre tőlünk azonos magasságon. Bal kézzel fordulok, jobb kézzel mutatom a Nicknek, mutatóujjammal meg nyomom a gombot a SOCAL-nak, hogy hátha túléljük ezt is. Persze ekkor már a forgalom is fordul, szóval nem volt veszély, csak a vérnyomásom...

Tudom, hogy tudjátok, de mondjuk együtt mint a jólnevelt ovodások: NEM TUDOTT AZ EGÉSZSÉGES KÜSZÖB ALATT MARADNI. Így van.

Ezek után nem csoda, hogy mikor a SOCAL legközelebb forgalomtájékoztatást adott én proletár hátteremet nem tudván megtagadni teleszartam a gatyámat. Történt ugyanis, hogy párhuzamosan repültünk kifelé a Palomari ILS-től északra, kb 2,5-3 mérföldre, már épp készültem, hogy majd lassan fordít minket rá, mikor ez a vadbarom SOCAL belesikolt a fülembe. Szerintem valaki ott a radarpult alatt orálisan kényeztette, és ráharaphatott, de nagyon csúnyán. Szóval sikoltva közli, hogy forgalom 1 óránál Beech-jet három mérföldre. Na, nálam beindul a pánik üzemmód, szemüveg felpattint, és kigúvadt szemekkel kémlelem az égboltot. Nick meg nyugtatólag csitít, hogy: Nincs gond, megvan, ott megy, látod? Hát én bizony kutyagumit se láttam, de gondoltam ő még annyira se akar itt nagy hirtelenjében elpusztulni, mint én, úgyhogy megbíztam benne. Mire eloszlott a bűz a fedélzeten, mi már az ILS közepén tartottunk, amiről fentebb már írtam, és nincs kedvem újfent bebizonyítani, mekkora antitehetség voltam a mai nap során.
De csak hogy ne tagadjam meg önmagam:
Hejj, az a leszállás, az a tökéletes kontroll, az a lebegtetés, odanyalás, meggurítás, finomkodás!
Szóval néha nekem is kell fényeznem magam valamivel. Elvégre azt csak nem engedhetem meg magamnak, hogy az arcom összemenjen.
Najó, most mentem szimulátorozni, majd este folytatom.

Este van.

Konicsiva vazze!

Teljes és totális japánizálódásnak vetettük alá magunkat ma. A szimulátorról sokat nem tudok mondani, úgyhogy mindenki legnagyobb megelégedésére nem is teszem. Cserébe elmesélem, hogy voltunk az indiánnal Judozni. Testalkatáról eszembe jutott, mikor múlt héten betámolygott a terembe egy fószer. Ismeritek azokat a biciklis fazonokat, akiknek azért kell a canga, hogy el ne fújja a szél? Háromszor próbált meg bejutni a terembe, mert rámjött a tüsszentő roham. Szerencsére kedves emberek mindannyiszor felsegítették az utca túloldalán. A Gregnek, aki a teremben a fő-fő fekete öves, aki az edzéseket szervezi, szerintem teljesen elment az esze, mert edzés végén összepárosított a fószerrel, hogy kicsit dobáljuk egymást. Van ez a váll dobás, Ipon Sayonage, vagy mi (jómagam csak Ippen Szájonváglak-ként szoktam rá utalni), amihez fel kell az embert emelni. Most gondoljatok bele, hogy a cérna srác felemel a vállára ENGEM. Akik nem ismernek személyesen,azoknak elmesélném, hogy konkrétan 100 kiló vagyok, és csupa izom (mondom, hogy azoknak, akik nem ismernek :-), ez a cinke meg vagy 50. Hát megpróbálta legalább. Az indiánnak egyébként asszem tetszett, és asszonta jön csütörtökön is. Utána meg elmentünk egy Sushi bárba, és hülyére zabáltuk magunkat nyers halla, meg mindenféle ilyen agy-evő kukacokat, meg rettenetes betegségeket tartalmazható japán cuccal. Ezek adják ugyanis az igazi aromáját a dolognak.

Kicsit be vagyok most lassulva a kajától, de mindjárt kitalálom miről is kellene még írnom...

Hmmm... Nem jut eszembe, de addig elmesélem, hogy tegnap a bevásárló központban felrúgtam egy kb 5 éves gyereket. Asszem már említettem, hogy az amerikaiak hülye barmok tudnak lenni, nos a hülye-barom amerikaiaknál csak a gyerekeik hülyább barmok. Ezek meg nem nevelik őket, de egyáltalán. Szóval rohangálnak a kis ufók mindenfelé, bármilyen forgalmi irányítás nélkül, úgyhogy csak idő kérdése volt, mikor kerül az egyik veszélyes közelségbe filigrán testalkatomhoz. A kis krapek pont egy lépés kellős közepén kapta hátsó fertája kellős közepébe 45-ös lábamat. Repült vagy két és fél métert, majd rövid nyugovóra tért. A szülei, csak mosolyogtak rám is, meg a gyerekre is, majd felemelték, leporolták, újra felhúzták és hagyták, hogy tovább pörögjön. Tök jó!

Jah, Gerinek tartozom egy magyarázattal a CsePeti-ből a "Cse"-re. Ez megintcsak egyike azton sztoriknak, amelyek fele olyan poénosak sincsenek, mint azt az eredmény sugallhatná. A történet Dunakeszire nyúlik vissza kb öt évvel ezelőttre, mikor kezdtem megfelelő mennyiségű sört fogyasztani ahhoz, hogy az akkor a büfét vezető Öcsi bácsi méltónak tartson arra, hogy a nevemet megjegyezze. Mindez nem sikerült azonban maradéktalanul. A Peti része még könnyen ment, a vezetéknevemből azonban arra emlékezett, hogy rövid, és "cs"-t tartalmaz. Másnap reggel, mikor kissé másnaposan szokásos pacal kozervemet készültem betolni, már akkor hangárajtü méretű arcomba, az Öcsi bácsi megkérdezte, hogy: Te CsePeti, kenyeret nem kérsz hozzá? (megjegyzem, elutasítottam, merthogy a kenyér hizlal). Ezt többen hallották, és rajtam maradt az idők során. Az egyetlen problémám az volt, hogy halvány fogalmam sem volt, hogy is írják a nevem. Aztán egyszer megpillantottam büfé listáján, ahol a sűrűn, nagy mennyiséget fogyasztók között tartottak számon. Ekkor derült ki, hogy a "Cse"-ben nincs "h", valamint, hogy egbe írják. Hát ennyi a sztori.

Bozótharcosnak üzenem, hogy örülök, hogy így összehoztam magunkat. Mi volt a Nick-ed az index fórumon? Az indiánlány amúgy egy tőzsgyökeres Dunakeszi gádzsó (vagy gádzsina?), most épp ő is a nagy USA-amerikában tanyázik (konkrétan nálam egy ideig).

Borzasztó csajozás rovatunkhoz lapzártánkig sem érkezett újabb pozitívum. Szomorú a helyzet gyerekek, nagyon szomorú...

Holnap repülök egy check-ride-ot, majd tudósítok róla, bár nagyon remélem, nem lesz mit.

Na, majd holnapra kitalálom miről írjak. Kéréseket örömmel fogadok, mert úgy legalább nem kell gondolkoznom, ami amúgy is egyre nehezebben megy ebben a hamburgerrel agy-elnyomott országban.

Csövi

Khrm...

A mai napi bejegyzés rövid lesz és velős.













Velő!









Bocs, de fáradt vagyok, és még tanulnom kell ma.
Úgyhogy többet holnap.
Pusszantás mindenkinek.

LAX-Jumbo-Barbecue

Ahogy ígértem, a mai napon részletesebben tervezem leírni az elmúlt pár nap eseményeit. Ha jól számolom Hétfő reggel van, mire ezt olvassátok, így a nagy munkakezdés előtt, közben, vagy után, gondoltam adok nektek egy kis olvasnivalót.

A csütörtöki napomról már szóltam pár szót. Ígérem, ez lesz az utolsó komoly repülős leírás. Mielőtt befelhőztünk volna elszállt minkét navigációs műszerünk, kiderült, hogy az útvonalengedélyben rossz frekit kaptunk, úgyhogy kijutott a jóból a Cessna 9394D hajózószemélyzetének. Végül amint már leírtam megoldottunk mindent, leszálltunk, és azzal a lendülettel meg is javult minden. Senki, soha többé nem tudta reprodukálni a hibát. Mondjuk jellemző az itteni mentalitásra, hogy pozitív visszhangon kívül senki nem szólt egy vak hangot sem. Jól csináltuk, megcsináltuk. Csak azért írtam le, mert hát elvégre ez pilóta-blog is, vagy mifene, tehát álljon legalább egy bekezdésnyi repcsis leírás pár bejegyzésenként. Most pedig mazsolázzunk az elmúlt napok eseményei között.

Rendhagyó módon, ezúttal nem képaláírásokat fogok alkalmazni, hanem illusztrációként fogok képeket beszúrni. Remélem az élvezeti faktort nem rontja majd.

Szóval délután elindultunk Los Angeles felé az indiánnal.

Meg kell, hogy említsem, ugyanúgy megvan bennem az izgalom, valahányszor látom az autópálya felett kiírva, hogy Los Angeles, mint mikor először megpillantottam. Számomra valahogy hátbizsergetően hat, hogy egy olyan hely van karnyújtásnyi távolságban, amelyeket filmekbe lehet látni. Nem tudom, talán majd elmúlik egyszer, de egyelőre még csak két hónapja vagyok Amerikában, szerintem belefér. Az autópályán van egy sáv, amely olyan autóknak van fenntartva, amelyekben két vagy több személy utazik.

Ezen a képen egész jól látszik, hogy, a tőlünk jobbra eső sávban az autók tömött sorokban állnak, miközben mi, a Looser, nemzetközi jelzésével a homlokunkon nagy sebességgel elhaladunk mellettük. Így jártak. Egyébként hozzá kell tennem, hogy L.A.-ből alig láttunk valamit, hiszen mindkét alkalommal csak a reptérig mentünk el, utána igyekeztünk vissza.
Ha eddig azt mondtam volna, hogy az amerikaiak nem normálisak, ez Los Angelesre a szó legszorosabb értelmében fokozottan érvényes. Ezt az új bogárhátút az odafele vezető úton kaptuk le. Most döntsétek el ti, vajon normális-e aki ilyen feliratot tesz rá.

Szórakoztatónak szórakoztató, nade, nóóóóóórmááááááális???

A reptéren kezdődtek a kalandok. Szeretve tisztelt szüleim számára megemlíteném, hogy ami repülőtereken mi a közelkeleten jártunk, eltörpülnek a LAX-hoz képest. A forgalom pedig csak egy kicsit volt kulturáltabb, mintha egy lebetonozott lőtéren tankokkal próbálnák az emberek lerombolni a másik járművét. Persze a Deske gépe késett, így az indián kiszállt, hogy majd megtalálja, én pedig rendületlenül róttam köreimet, mit sem sejtve, hogy megszegem a reptéri járművek íratlan szabályát, miszerint tizenöt kör után be kell lépni a szakszervezetbe. Az én bónuszaimmal jövő héten folyósítják a nyugdíjamat. Szaszeroljátok ki kb hányszor mentem körbe. Sajnos vezetés, valamint a Chevy, és benne jómagam testi épségének veszélyeztetésére irányuló támadások elhárítása közben nem sikerült jó képet csinálnom. De megpróbáltam.

Végül összeverbuváltuk a társaságot, és elindultunk vissza, az angyalok városából vissza San Diegoba. Az út eseménytelenségben telt, de jó volt kicsit hazagondolni, megtudni, hogy Szegeden verseny volt (ahogy elmondta, nem valami nagy sikerrel), valamint, hogy Európa kellős közepén még mindig áll egy kis ország, ahová bármikor haza lehet menni. Ma kissé érzelgős vagyok úgy érzem.

Na mindegy. Első éjszaka Deske megismerte a Fregattot, melyről nyájas olvasóim már annyit hallhattak, majd hazatértünk szerény hajlékomba. A felkészültségről álljon itt egy dokumentáció.

Hajnali négyig beszélgettünk, és fogyasztottuk a készletet. Ezután jómagam a pénteki szimulátoron megtapasztalhattam, hogy ha az ember igazán takarékoskodik a mozdulataival három órányi alvás, valamint megfelelő mennyiségű ital elfogyasztása után, kitűnő ILS-t lehet repülni.
Dezső látogatásának még egy komoly hatása volt, hogy meglátogattuk a Gillespie field-en található repülő múzeumot.

A meglepetések napja lévén pedig álljon itt egy kép arról, mit is találhat az ember Amerika legtávolabbi végében egy eldugott kis reptéri múzeumban.

Az egész napot kitöltő fejtágító tanfolyamról nem tudok érdemben ilyen röviden nyilatkozni. Szerencsére a suli egyenruhájához nem tartozik sapka, mert már rég nem férne a fejemre. Rengeteg információhoz jutottunk a Dezső révén. Majd egyszer összeszedem a gondolataimat, és leírom ezeket az élményeket is. Ezúton üzenem egyébként mindenkinek, ha netán úgy alakul a sorsa, hogy Los Angeles vagy környékén kénytelen eltölteni pár napot, nyugodtan csörögjön rám.
Ja, és a számom 00-1-619-647-9937.

Eredetileg úgy volt, hogy a Dezső repülővel megy vissza L.A.-be (erről megtudtam, hogy a kiszakadt magyarok Loszi-nak mondják, ebből is megállapítható, hogy én nem vagyok kiszakadva), de aztán kissé elment az idő, ezért úgy határoztunk, hogy egyszer élünk, visszavisszük a szállodájába, és ott meg mi csövezünk egy éjszakát. Így maradt idő egy kis tengeri herkentyűs vacsorára lent San Diego belvárosában, majd utána látogatás a belvárosi Fregattban. Kissé elszontyolodtam, mert rájöttem, hogy (Chuck Norris-ra utalva) a belvárosi Fregatt háromszor lepörgőrúgja az enyémet. Amúgy ha valaki nem ismeri a Chuck Norris-os sztorikat, felhívnám a figyelmér a jobb oldalt található, kibővült linkekre. Találkoztunk Yoshival, és a Deske megállapíthatta, hogy két nap San Diegoban messze felülmúlja a 78 nap Anchorage-t. Úgy legyen. Az út leírását vissza L.A.-be az eseménytelen éjszakai utazás címszó alatt lehet fellelni bármely komoly lexikonban.

Hát én most visszaolvastam ezt a mai bejegyzést, és megállapítottam, hogy enyhén szólva nem sziporkázom. Ennek oka azt hiszem, hogy egész kimerítőre sikerült ez a két nap, és most épp regenerálódom, valamint, hogy az igazán komoly élményt a beszélgetések jelentették. Rengeteg mindent megtudtunk a távolkeleti munkákról, a repülésről, a személyzetekről.
A jegyzőkönyv kedvéért meg kell, hogy említsem, sok-sok-sok évvel ezelőtt, az én álmaim netovábbja a Jumbo volt, közelebbről pedig a 747-400-as. Most pedig, hoy két napig egy valódi Jumbo pilóta társaságát élvezhettem, elgondolkodtam, miért is száműztem eddigi hosszútávú terveimből ezt a repülőt.

Na mindegy, vegyétek úgy, hogy annyira együtt érzek veletek, hogy nekem már ma, amikor e sorokat írom, hétfő van. Ennek köszönhető a szokásosnál kissé laposabb stílus.

Ja, még egy élményem volt. Hazajöttünk, és én leültem tanulni, és teszteket oldani. Az egyik feladatban volt két komolyabb szám, amit el kellett volna egymással osztani. Lusta voltam felállni a számológépemért, de gondoltam sebaj, kiszámoljuk papíron, amúgy sem árt egy kis fejtorna. És láss csodát, kiderült, hogy úgy elfelejtettem papíron osztani, mintha az agyam helyén is hamburger lenne. Az semmi, de rájöttem, hogy szorozni, és kivonni se tudok komoly sebességgel papíron. Hát ezen kicsit meglepődtem, úgyhogy a maradék estét általános iskolai matekpéldák kitalálásával, és megoldásával töltöttem. Mondtam már, hogy Amerikában meghülyül az ember? Hát én nemhogy lejtőn haladok a teljes és totális elhülyülés feléy, hanem szabadesésében közlekedek.

A barbecue- ról is kellene pár szót ejtenem, de egyrészt most már mást is kellene csinálnom, mint itt agyalni, hogy mit írjak, másrészt pedig nem akarom fájdítani mindenki szívét. Ezért álljon itt csak két kép dokumentáció gyanánt.

Deske vazze, ezt kihagytad!

Jah, még egy szó a rólam készült képek kapcsán. A szám jobb oldala egy régi gyermekkori trauma kapcsán kontrollálhatatlanul felhúzódik, mikor tudatalattim fényképezőgépet észlel közvetlen környezetemre.

Késő van, de majd jön több is

Tisztelt rajongók, autogram kérők, valamint megszállottaim!
Bár áldott magányom visszatérése még várat magára, Szentgyörgyi kartársat a mai nap folyamán összepárosítottuk 15 kínai sztuvi-val (feministáknak, valamint a nők-egyenjogúságáért harcoló aktivistáknak: légiutaskísérő), majd istennek hírével útnak bocsátottuk a csendes óceán túlpartja felé. Meglehetősen sok mesélnivalóm van folyó hét második feléről, és laikus olvasóim számára jó hír, hogy elenyésző mennyiségű szó esik benne a repülésről, ám annál több minden féle és fajta alkohol tartalmú italróll, valamint feslett erkölcsű és ruházatú hölgyek bájairól.

Lelkes olvasótáborom már bizonyára megszokta, hogy én egy rendszerető ember vagyok. HAH! Mekkorát tévednek! Azonban valóban többször említettem, hogy szeretek a dolgokban sorban haladni, így most egy jópár napja esedékes felhívással fordulok a nyájas commentelők felé.
Az internet egy érdekes találmány. Az ember anélkül léphet kapcsolatba másokkal, hogy fel kellene fednie valós személyiségét. Jómagam már pár éve kiléptem ebből az ismeretlenségből, amikor az index pilóta fórumán CsePeti néven kezdtem osztani amúgy is szűkös szürkeállományom termékeit. Aki ismer, tudhassa hogy szűkebb hazámban, Dunakeszi repterén, ezen a néven (is) ismer a közösség azon része, akivel alkalmunk volt együtt tölteni pár jól sikerült napot és/vagy éjszakát az ország különböző tájain, a legkülönbözőbb járművekben. A felkérés ezzel kapcsolatban pedig, hogy akik kommentálják a blogot, legyenek mán szívesek odafirkantani, hogy hogyan híjják őket, vagy legalább valami nyomot hagyni, amin elindulhatok. Remélem nem szégyen kommentálni, vagy olvasni a blogot, nekem viszont jó volna tudni kik is azok, akiket itt megszólítok. Egyébként komolyan meglep, mikor újabb, esetleg ismeretlen emberekről derül ki, hogy olvassák összeszedetlenségeimet.

Most pedig el kell mindenkit keserítenem, mert közben kissé elszaladt velünk az idő és én elteszem magam holnapra, hogy majd holnap folytassam, amiket itt nagy elánnal beharangoztam.

Végül ajánló rovatunk kapcsán engedjétek meg, hogy felhívjam mindenki figyelmét Papppa blogjára. Linkje megtalálható az oldal jobb oldalán.

Végezetül álljon itt egy kis ízelítő kép, miről is kell még mesélnem az elmúlt két nappal kapcsolatban. Balról jobbra Erika, Yoshi, Deske, Indián, a szer. A legtöbbet már ismeritek pár laírásból, a többit majd bemutatom, ha van rá igény, vagy kérdés.

Mára ennyi csak így gyorsan, holnap igérem folytatom.

Csövi

Gyors helyzetjelentés

Halihó!
Van két percem, úgyhogy gondoltam bejelentkezem gyorsan.
Időkeretem komoly leszűkülésére az ok: megérkezett San Diegoba az indiánlány, és fenekestül felforgatta eddigi nyugodt magányomat. Így most a repülések utáni édes semmittevés helyett néha vásárolni is el kell menni, meg mindenféle programokon résztvenni. Ezen kívül ma délután újabb csőlakóval bővül szerény hajlékom lakóinak serege. Rövidesen útra kelünk ugyanis Los Angelesbe, felvenni Szentgyörgyi Dezső nehézgépkezelő végzettségű, alumínium cső szállítmányozó kisiparost. Másfél napig fogja amúgy is szűkös sör-fejadagunkat megcsapolni. Majd fényképek és/vagy videok segítségével dokumentálom a tevékenységeinket.

Még egy gyors szó a mai napról, mert vérnyomásom ismét nem tudott az egészséges küszöb alatt maradni. Nick nevű oktatómnak ugyanis az a ragyogó ötlete támadt indulás előtt, hogy ellenőrízzük le a fedélzeten található VOR berendezéseket. Mindez nem is lett volna probléma, hiszen eddig ragyogóan működtek minden helyzetben, most azonban az 1-es számú berendezés (amire az ILS-t lehet behangolni) megmakacsolta magát. Semmilyen jelet nem fogott semmilyen irányból. Semmi gond, gondoltuk, majd a levegőben megjavul. Az időjárás, ezt talán mondanom se kell, kőkemény IMC volt mindenhol. Felszállást követően, talaj felett kb. 500 feet-en, épp készültünk bebújni a felhőrétegbe, mikor mind a két VOR berendezésünk úgy döntött, hogy megpróbál minket behúzni a csávába. A mutatók egyszerre kezdtek mozogni három különböző irányba, majd kivillantak a műszer kikapcsolását jelző zászlócskák.
Pánik indul a fedélzeten! Én rádiózom SOCAL-lal, Nick veszettül mutogat, hogy maradjunk a felhő alatt, de közben már laposítottam az emelkedést. Gyors döntés: leszállunk. Én elköszönök SOCAL tól, Nick tekeri a frekit, rádiót vált, én fordulok látás szerinti iskolakörre, Nick beszól a toronynak. Az egyetlen aggodalmam, hogy a Gillespie 27R pályájának végső egyenesén található kb 1000 fet magas hegy eltűnik egy felhőpamacs mögött.
Végül hősiesen megoldottuk a kialakult "vészhelyzetet", és még csak meg sem szegtünk vele túl sok szabályt.
Eltekintve attól, hogy lányos zavaromban 10 fok fékszárnnyal szálltam le (de, ahogy odanyaltam!!!), minden ragyogóan ért véget, és egész jó tapasztalat volt.

Najó, ennyit mára így kutyafuttában, majd jövök ha tudok (értsd: kijózanodtam :-)
Csövi

Rövid szünet

Most pár napig nem igazán lesz időm blogolni. Jelentkezem amiint időm engedi, és majd rakok fel mindenféle képeket.
Addig kis türelmet kérek.
Kösz

Én egy zseni vagyok!!!

De nem ám amolyan Einstein szintű átlagos, hanem valódi Überzseni! Itt tartózkodásom első komoly sikerélménye nadrágom sliccéhez kötődik. Amint azt a képeken láthattátok, egyenruhát vagyok kénytelen hordani, melyhez fekete nadrág is tartozik. Persze a suli nem ad egyenruhát, ők a témához mindössze az előírást biztosítják, a maradékot meg mindenki ossza be magának. Így otthonról jó előre hoztam magammal két rendesebb fekete nadrágot. A kicsit vastagabb, vászon jellegűvel nem is volt semmi probléma, azonban vékonyabb, selyem-szerű nadrágom slicce rendszeresen szétcsúszott alul. Így alakult, hogy kénytelen voltam elmélyülni a tű és a cérna használatának mélységeiben, és megpróbálkozni valamilyen frappáns, ámde egyszerű, valamint tartós megoldással, hogy az a nyomorult cipzár ne a legrosszabb pillanatban engedjen szabad belátást Garfield-os alsógatyám mélyebb rejtelmeibe. Nos, a mai nap során a második kísérlet aktív tesztelésére került sor, és örömmel jelenthetem, egyelőre teljes és totális a siker. Mi ehhez képest a relativitás-elmélet megalkotása! Próbált valaha Einstein cipzárt javítani? Király vagyok.

Na, most hogy így feldobtam magam, úgy döntöttem, rövidre fogom a mai bejegyzést, hiszen mire ti ezt olvassátok, otthon már szerda lesz, az pedig a hét közepe, amikor mindenki türelme a legalacsonyabb. Ennek tulajdonítom, hogy megcsappant a kommentálók száma is. Sebaj, majd megjön itt mindenkinek a kedve, annál is inkább mivel új rovatot vezetünk be. Közönség-kérdésünk kapcsán, a mai napon a következő problémára várunk választ.

Amennyiben megközelítés közben ráhúztuk a porlasztó-fűtést, helyesen cselekszünk-e ha elevation (vagy műszeres megközelítés esetén MDA) felett 500 lábbal, a landing checklist végén visszadugjuk? Elképzelhető-e, hogy a maradék 500 lábon lejegesedjen a porlasztó normál üzemeltetési körülmények között?

Remélem ez elősegíti a commentelők gyarapodását, valamint jómagam is megtudom, hogy ez az eljárás helyes-e szerintetek.
Múltkori postabontásunk kapcsán nem tértünk ki Catrina-ra, illetve az ismeretlen csaj hátterére. Nos ez nem olyan hosszú és fele annyira sem izgalmas, mint ahogy hangzik. Catrina egy derék, alkoholista leányzó, aki a fregattban dolgozott valamikor, mióta pedig eljött onnan, a törzsgárdát gyarapítja, mondhatni oszlopos tagja. Fényképet csak a pénteket követő bejegyzésben tudok mutatni róla. Komoly eszmei mondanivalójú fejtegetésekbe nem érdemes vele bocsátkozni, de hát ezt itt Amerikában jobban teszi az ember, ha megszokja. Ő volt az első, aki szóba állt velem a fregattban. Az úgy történt, hogy alkoholmentes sört kértem, és ezért elkérték az igazolványomat. 21 éves kor alatt itt úgy látszik büntetendő, ha az ember alkoholmentes sört iszogatva akar cool-nak látszani. Nos nekem akkor még csak az útlevelem volt az egyetlen elfogadható okmányom, így jobbára azzal kíséreltem meg igazolni magam. A fregattos csapos elfogadta, a mellettem ülő Catrina pedig udvariasan és kulturáltan megkérdezte:
- Az meg mi?
Hát nagyjából ennyi a háttere ismeretségünknek. Azóta én vagyok a magyar srác a társaságban.
Catrina egyik nőnemű haverjáról, Stephanie-ról érdemes még néhány szót ejteni. Ő valamikor tanult pár hónapig oroszul, ezért azóta a teljes kelet-európai blokk történelmének avatatlan szakértőjeként tiszteli saját magát. Néha felcseréli ugyan a régióban található országok sorrendjét, hogy ki-kinek a szomszédja, olykor-olykor pedig önkényesen távolabbi földrészek tájaival helyettesíti a ki-kimaradozó városokat, folyókat (ám csak legritkább esetben egész országokat). A társaság többi tagját általában ugyanolyan hidegen hagyja Magyarország földrajzi helyzete, mint a világ többi része. Azt még azért elmondanám, hogy az Amerikai észjárásban fellehető térképen egymással szomszédos országként van nyilvántartva Afganisztán, Irak, Irán valamint Korea (hogy abból kettő is van, azzal itt az átlagember nemigen foglalkozik).
A másik csaj Breanna névre hallgat. Két héttel ezelőtt, szombat délután úgy döntöttem, a lakásom körülményei túl sterilek ahhoz, hogy megfelelően tanulni tudjak (persze erről az öt napos maradék pizzán tenyésző penésznek alapvetően más volt a véleménye, őt azonban nem kérdeztem), így gondoltam, lemegyek a fregattba, és majd ott olvasom a könyvem, így legalább lesz némi élet körülöttem. Persze az alkoholmentes söröm iszogatása közben mellém csapódott egy kicsit részeg, azonban annál sokkal egyszerűbb lélekkel megáldott jóember, és komoly erőfeszítést tett, hogy szóval tartson. Nos ebbe az épületesnek csak nagy jóindulattal nevezhető beszélgetésbe kapcsolódott be Breanna és nőnemű haverja, azon a ponton, amikor a faszit próbáltam lebeszélni arról, hogy miután megmutatta a lábán, karján, mellkasán valamint a hátán található értelmetlenebbnél értelmetlenebb tetoválásait, megmutassa a seggén találhatót, mert azon fogok csak igazán beszarni (illatából ítélve ő maga már jócskán túl volt ezen tevékenységen). Breanna egész normális volt, ellenben a haverja két sör után olyan szinten volt berúgva, hogy nemhogy járni nem tudott egyenesen, de nézni sem. Az amerikaiakra esetenként jellemző, terjedelmes IQ-ra utaló, komoly érzelemkifejezésre abszolút alkalmatlan Stephen Segal arckifejezés, nála rekordokat döntögetett. A csaj állapotában olyan szinten volt ez a minden értelmet nélkülöző arckifejezés rákövülve, hogy szerintem még hányni is így hányt. Nos Breanna-val nem volt semmi említésre méltó probléma. Nem volt egy kis darab, de hát ezt az óceán ezen oldalán ne is várja el az ember senkitől. Megadta a számát azzal a kiegészítéssel, hogy nehogy azt higgyem, hogy neki pasija van, vagy le akar rázni, de nem fog nagyon ráérni jövő héten (hozzánk képest ez már múlt hét), de hétvégén majd reméli, hogy találkozunk. Hát ennyi a sztori. Én hívtam egyszer a hét közepén, csak hogy emlékeztessem magamra, aztán egyszer meg pénteken. Nem hívott vissza, de nem baj, mert a célzó computer már a következő target-re van fókuszálva.

Mára kb ennyi, majd holnap folytatjuk a rengeteg izgalommal
Csövi

Egy nagyon gyenge sztori sok képpel

Még csak pár napja blogolok, de ma már úgy kellett magam rávenni, hogy ne összecsapjam a napi bejegyzést. Úgy számolom, hogy majd ha már jól ideszoktattalak benneteket, büntetlenül kihagyhatok pár napot, de így az elején még rá kell, hogy szokjatok a rendszerességre.
Kicsit aggódom, hogy mit tartogat a mai nap számomra. Az eleje ugyanis meglepően kellemesen, vagy ahogy itt mondanák „smooth”, kezdődött. Reggel 9-re volt gép foglalva, így a szokásos hajnali kelés után 8 órakor indultam a reptérre, az immár szintén szokásosnak számító borult ég alatt.

Hajjaj! Sztori veszély!!! Hiszen még be sem mutattam nektek Eddie-t. Ez nem a fregattból ismert ír Eddie, hanem tősgyökeres kaliforniai Eddie. Teljes neve pedig Coastal Eddie. A hozzá tartozó szokásosnál is gyengébb sztori pedig a következő.
A magyar, nagypofájú vitorlázópilóta megérkezik Amerikába, és elkezdi műszeres képzését. Egyéniségének velejárója (hangárajtót megszégyenítő méretű egója) mindaddig a kulturáltság álcája mögé rejtőzik, amíg elméleti tananyagból el nem jutnak oktatójával a meteorológia témaköréhez. Az előadó bejön, Ő (kizárólag naqgy Ő-vel jelölhető) pedig már jó előre mulat magában, hogyan is fogja bebizonyítani az oktatónak, hogy meteorológia tudása a nagy tapasztalatú ezüst-koszorúséhoz képest (jó dunakeszi kifejezéssel élve) filmréteg. Kezdődik a móka. A turbulens időjárási viszonyokat taglalva az oktató még nem sejti mekkora csapda felé sétál. A pirátos feszülten figyel, majd kegyetlenül lecsap. Az oktató ugyanis a termiket egyszerű turbulenciaként merte aposztrofálni.
- Hohóóó! Nem úgy van az kérem, - kezdi a vitorlázóbajnok, majd hosszas és meglepően összefüggéstelen fejtegetésbe kezd, véletlenszerűen dobálózva olyan szavakkal, mint instabil légállapot, inverzió, vagy buborék termik. Az oktató kétségbeesetten pislog körbe, de az ajtót a vitorlázópilóta már az óra elején gondosan bezárta, nehogy bárki megzavarhassa előadását, amelyre majd egy hete készül. Fél órányi zagyválást követően az oktató elég bátornak érzi magát, hogy köhintsen egyet.
- Khrm. No igen, azonban most már tovább kell haladnunk.
A flieger mélyen a szemébe néz, majd nagy kegyesen bólint, hisz jól tudja, van még hátra pár lehetősége.
- Ezen kívül - folytatja az oktató, de már erősen verítékezik -, az Altocumulus Lenticularis felhők is jelölhetnek… - rémülten elhallgat, de már nincs kiút - …turbulenciát? – kérdi, reménykedve, hogy megússza.
Hősünk természetesen nem hagyhat ilyen labdát megtorlatlanul, hiszen hullámrepülésben csak nagy világversenyeken komly eredményeket elért pilóták mérhetik felészültségüket Őhozzá. Mikor aztán kifogyóban van szétszórt elméleti tudásának muníciója, ékes szavakkal csaknem ugyanannyi ideig ecseteli egyetlen hullámrepülésének élményét, ameddig az tartott (körülbelül 45 perc, köszönet érte ezúton is V.J.-nak, valamint az 5013-as Nagyvasnak). Az elméleti óra további sorsáról talán csak annyit, hogy a tornádót, „…ja igen, az a bazi nagy termik”-ként azonosítotja, amellyel „…amúgy sem kell foglalkozni, mert itt úgysincsenek soha”. Visszafejlődött vitorlázó agyába, melyet immár végérvényesen megbomlasztott önnön mellényének, egyébként valóban impozáns, mérete, egy morzsányi új információt sem volt hajlandó beengedni. Ciklonok, tengeri viharok, hurrikánok, valamint (és itt kapcsolódunk eredeti témánkhoz) a San Diegora jellemző tengeri felhőréteg (Marine Layer) a szó legteljesebb mértékében hidegen hagyja. Végül három órányi falnak beszélés után az oktató megelégszik emberünkből, és aznapra elbocsátja, tudván, hogy a nap hátralevő részére abszolút használhatatlan marad. Emberünk olyannyira megrészegült önnön nagyságától, hogy mikor nagy kegyesen odabiccent a cég főpilótájának, az kérdőn tekint az oktatóra, aki enerváltan legyint. Hagyd el, üzeni, ma megint nem tudja magáról, hogy nem otthon van.
Már majdnem a sztori végéhez értünk, már csak a gyenge csattanó van hátra. Másnap hősünknek repülnie kellett, méghozzá VFR-ben. Reggel azonban, látva a komoly felhőréteget, szokásos dinerében inkább hosszas beszélgetésbe bonyolódott az ott kiszolgáló hölgyekkel, így későn érkezvén a reptérre. Nagyon nem zavartatta magát azonban, hisz még úgyis felhős volt az ég, és persze amúgy is ért Ő az időjáráshoz, és ebből ma nem lesz VFR, az tisztán látszik. Az oktató persze már várja az irodában, ahol hősünk pechjére, valamint az oktató megelégedésére, szinte az egész gárda ott sasol. A beszélgetésről legyen elég annyit tudni, hogy a vitorlázópilóta égővörös fülekkel tanulta meg, hogy ezúttal nem otthon van, valamint, hogy Eddie egyértelműen az oktatója pártját fogja, mert mire a beszélgetés véget ért a nyomorult nap kisütött, negyed órán belül pedig ragyogó VFR idő keletkezett a rohadt vastag felhőréteg alól.
A tanulság pedig, (amelyet ezúton üzenek a négyszögletű kerekerdő valamennyi lakójának, Nyuszi barátainak, és üzletfeleinek, valamint a bölcs és tapasztalt Dr. Bubónak), hogy a filmréteg vastagsága, mint annyi minden más ebben az életben (és most kicsit vulgárisak leszünk), qrvára relatív.
Hát ez egy sz@r sztori volt.
Szóval kellemesen, indult a nap. Csináltam egy VOR-A megközelítést Oceanside-ra, egy ILS-t Carlsbadba, egy Localizert pedig haza Gillespie-re.

Most látom csak, hogy itten eléggé elszakmaiasodtunk. Csináljuk úgy, hogy a következő bejegyzésben taglaljuk kissé részletesebben a repülést, most pedig áttérünk szokásos rovatainkra.

Postabontás rovatunk kapcsán üzenném Apucinak (félreértések elkerülése végett, nem édesapámról van szó, hanem egy olyan történet kapcsán kialakult megszólításról, amelynek gyökerei, mint annyi más akkoriban, a sör-Unicum kombinációra nyúlnak vissza, innen kb 11 ezer kilométerre), hogy csakhogy idetalált. A kérdéseire adandó válaszokkal adós maradok holnapig, de mivel az internet egy interaktív médium, álljon itt pár fénykép a környezetről.

A hangár három Citation Jet-tel.

A suli konyhájából a hangárra látni. Hát láttam már randább látványt

Ő Jason, ha elbambul, ő tölti tele a Cessnakat JET-A-val (laikusoknak kerozin)

Egyszer valaki megjegyezte, hogy ha a szimulátornak nincs is ablaka, akkor végülis nem más, mint egy doboz. Na igen, mondtam én, de sokkal menőbben hangzik, hogy megyek szimulátorozni, minthogy: Megyek dobozolni, nem?

Pilóta lesz belőle, ha el nem ba..om. Nem jut eszembe a srác neve, de most lett meg a PPL-je

Borzasztó csajozás témakörhöz is tartozhatnának a következő életképek.

Ilyeneket találunk izlandon. Nem rossz, de azért ennyiért nem mennék oda.

Hát ezért késett el a vitorlázópilóta. Neve Kerry és van két gyereke

Nem emlékszem, hogy hívják, de megvan neki a számom. Ez a módszer eddig még egyszer sem jött be, de jó pilóta holtig tanul, rám pedig ez fokozottan érvényes.

Végül pedig, de csak azért, mert a rettenet méretű egóm már nyomja az agyam hátsó felét, én se maradjak ki a buliból

Na, ennyi. Többet majd holnap.

Csövi

Betegség

Intermezzo.
Betegségemre kicsit jobban rávilágít a következő hasonlat.
Ha az afrikavadász Széchenyi hozzám hasonlóan írta le maláriás rohamait, azok nem lehettek mások, mint rengeteg alkohollal telített Kenyai kertipartik utóhatásai

Meggyógyultam

Köszönöm szépen, jobban vagyok.
Történt ugyanis, hogy pénteken megbetegedtem. Teljesen hirtelen és váratlanul jött az egész. Este még nagyszerűen éreztem magam, lementem a fregattba, aztán olyan éjfél körül elkezdtem magam kellemetlenebbül érezni. Szédültem, kissé fáradékonynak is éreztem magam, a közérzetemmel akkor még nem volt gond, de megmondom őszintén, kissé aggódni kezdtem, hisz soha nem lévén még orvosnál itt messziföldön, nem igazán fült hozzá a fogam. Pedig ekkor még nem is sejtettem, hogy állapotom mennyivel rosszabbra fordul, pár óra leforgása alatt. A szédülést még csak-csak elviseltem, de a közérzetem is egyre romlott, fáradt lettem, a gyomrom is háborgott, bizonytalanná váltam. Arra gondoltam, hogy valami pszichoszomatikus tünetegyüttesem lehet, mert észrevettem magamon, hogy komoly filozófiai fejtegetésekbe kezdek ismeretlen emberekkel. Végül olyan hajnali három körül Dave, az egyik pultos srác, látta hogy már elég kellemetlenül vagyok, és felajánlotta, hogy hazavisz. Máskor is előfordult már, hogy ő vitt haza, úgyhogy nem aggódtam túlzottan. Nyilván érezhette, hogy mennyire ódzkodom egy esetleges kórházlátogatás gondolatától, ezért, bár bizonyára látta milyen súlyos az állapotom, saját belátásomra bízta az ügyet, és fel sem ajánlotta, hogy menjünk dokihoz éjnek évadján. Otthon aztán már elvetettem a pszichoszomatikus tünetek gondolatát, inkább valamiféle gyomorfertőzésre gyanakodtam. Elég kellemetlen éjszakám volt. Hát még a másnap reggel. Rettenetes, szaggató fejfájás gyötört, étvágytalan voltam, a közérzetem pedig ki se látszott az ominózus kétéltű hátsó traktusa alól. Nagyon aggódtam az állapotom miatt, és csak remélni tudtam, hogy sok folyadékkal kikúrálhatom magam. Végül bejött a folyadék-kúra. Késő délutánra már sokkal könnyebben éreztem magam, az étvágyam is javult, a fejfájásom bár nem múlt el nyomtalanul, de erős szaggatásból könnyebb, tompa sajgásba ment át. Mindent összevéve, bár halvány sejtelmem sincs rövid lefolyású betegségem kiváltó okairól, nagyon megkönnyebbültem, hogy ilyen gyorsan és látványosan javult az állapotom.

Most azonban már szinte teljesen felgyógyultam, úgyhogy csapjunk is a patás állatok közé.
SeaWorld témakörhöz. Sokan mondják, hogy Amerika a lehetőségek hazája, na de ami velem történt ma reggel, már szinte túlzás. Nyugodtan, mit sem sejtve üldögélek kedvenc dineremben, mikor csörren a telefon. Egy kellemes női hang magyarul a fülembe susogja, hogy ott van nála az egyéves SeaWorld bérletem, csak nem lesz ideje odaadni nekem személyesen, így volnék szíves adni neki egy levelezési címet, amelyre eljuttathatja a kért dokumentumot. Hát mi sem természetesebb. Kedves voltam, beszélgettünk, semmi közelebbi nem derült ki a történetből, és én csak azért akartam minél gyorsabban letenni, hogy a hölgy még azelőtt tudja postán feladni a bérletet, hogy az ápolója ebben megakadályozná. Utóbb persze kiderült, hogy mint oly sok másban itt az egyesült államokban az indiánlány leze van a dolog mögött. Elnézve a kapcsolatrendszerét, már tudom, hogy néha ezért olyan nehéz elérni telefonon, mert a Bush, és a Bill Gates felváltva próbálnak vele jó kapcsolatban lenni, hiszen egész kontinensek sorsa múlhat azon, hogy az indiánlány éppen megorrol-e valakire. Egyébként úgy tűnik most már belátható időn belül eljut San Diegoba is, csak még a Svarci kért pár nap haladékot, amig kirúgja a Mexikói elnököt, aki épp nála csövezik, hogy megfelelően tudja fogadni az indiánlányt.

Lassan úgy érzem kezdjük utolérni magunkat sztorizás témakörben is. Most épp Baseball megy a 4-es csatornán.
Na ez megér egy bekezdést. Történt ugyanis, hogy San Diegoba vetett a sors. Ez mostanra mindenki számára nagyjából világos. Az amerikaiakról pedig, bár azt állítják, kedvenc sportjuk az amerikai foci, mindenki tudja, hogy titokban a Baseball az ász. Na és itt jövök én a képbe. Kitaláltam ugyanis, hogy baseball-rajongóvá nevelem magam, mivel pedig San Diegoban vagyok, nyilván a helyi csapat oszlopos szurkolójává kell válnom. Namost ha én akkor tudom, hogy egész nyomorult Amerika legcsököttebb, kétbalkezesebb, legnyamvadtabb, összeverbuvált kehes szanatóriumi ápoltjainak készülök szurkolni, hát egész biztos komolyabban megfontolom a döntésemet. Csórikáim felvánszorognak a pályára, a Yankees dobójátékosának arcán könnyek csorognak, a mentők készenlétben várakoznak, hiszen nem elég, hogy végig kell állni pár percet, de még azt a dögnehéz ütőt is fel kell majd valahogy emelni. Jön az első jelölt, ketten támogatják, míg a pályára lép, utána már saját magát kénytelen vonszolni a home base-ig. A stadionban egy pisszenés nem hallatszik, mindenki drukkol, hogy épségben odaérjen. De nem adja fel, sőt iszonyú erőfeszítéssel diadalmasan viszi az ütőjét, és nem a földön vonszolja maga után. A Yankees dobójátékosa bátorítóan biccent. Delikvensünk elér a pozíciójához, térdei remegnek, küzd a légszomjjal ütőjét már nem tartja oly diadalmasan, hanem fáradtan a vállára fekteti. A stadion őrjöng ezen teljesítmény láttán, hisz az előző két ápoltnak még a pályára sem sikerült lépnie, mikor elvitték őket újraéleszteni. Az ütőjátékos mögött guggoló ember csavart labdát mutat a dobónak. Az kikerekedett szemekkel néz
- Ennek? Ha eltalálom, engem itt kivégeznek szándékos emberölésért!
Csórikám közben áll, kétségbeesetten pislog. Tudja, már nem sokáig áll itt. Szíve rettenet kínok között próbálja a keringést fenntartani. A Yankees dobója megállapítja, hogy a guggoló faszi teljesen elvesztette maradék ítélőképességét is, és lassan, nagy ívben, szinte gurítja a labdát az ütőjátékosnak. Az koncentrál, nyelvét kidugja, érthető, hisz szeme előtt megannyi karika táncol. Majd ütőjét meglendíti. Persze a labdát nem találja el, viszont a guggolót jól hókon nyomja az ütővel. Hát így megy ez itt. A csapat neve egyébként San Diego Padres, hiszen ilyen napokon egy egész eklézsia imádkozik a testi épségükért.
Persze már nem válthatok csapatot, mert megvettem a baseball sapkámat, és az itt örök időkre kötelezi az embert.

Mai képünk pedig egyik büszkeségem. A fregattos számla. Tessék megnézni a nevet rajta. Eddie szerint komolyan gondolkoznak rajta, hogy lecserélik az ajtókat nagyobb kapukra, hogy az arcom könnyebben beférjen.
Na mára ennyi.
Csövi

Kezdek kifogyni a frappáns címekből

Na, túltettem magam a weblapmanó galádságán. Újabb módszert eszeltem ki, hogy túljárjak az eszén, meglátjuk működik-e.
Szóval Oshkosh-nál hagytuk abba az előző elbeszélést. Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen a suliban, aki elég hülye ahhoz, hogy komolyan gondolja, hogy elrepül oda. Pedig jó bulinak ígérkezik, kicsit verseny-feelingje lesz szerintem. Sátorozás a repcsi mellett, nomád körülmények, meg hasonlók. Már csak azt kell kitalálnom, pontosan hány rekesz sör fér be a repcsi hátuljába. Node messze van ez, sok guinnes lefolyik még addig a kocsmapilóta torkán (anyuci, apuci ne aggódjatok, ezek csak amolyan nyilas dumák, amikkel megpróbálok keményebbnek tűnni, mint valójában. Tudjátok, építeni kell az imidzset).
Guinnes-ről jut eszembe. Kelifornyiai (azért írom így, mert itt így kell ejteni) pályafutásom során először mentem le a Fregattba kicsit slamposabban. Ez azért nagy szó, mert aki ismer, az tudja, hogy én alapból farmer-póló-rövidújjú ing guru vagyok. Hát itt most láttak először ilyen felszerelésben, mire megjegyzi a Catrina (ne felejtsem el, róla még szó lesz lakásavató kapcsán), hogy:
- Na mivan? Californiai-zálódsz? Nem ezt szoktuk meg tőled.
- Mit tudsz te, kisautó? – mondom – Én már innen nyolcezer mérföldre Californiai voltam, csak ott küzdeni kellett érte.
Szóval ez a sztori. Itt ha valaki zsebes gatyát vesz fel, és hozzá begombolja az ingét az már jólöltözöttnek számít Olyan ruhákban, ami otthon a csöveseknek van, itt utasszállítókat vásárolnak, meg milliókat fektetnek be.
Valamit még akartam… Ja, a mérföld. Hát emberek, nem tudom ki volt, aki az amerikai mértékegységeket kitalálta, de szerintem csak jól meg akarta szívatni ezeket a tengerentúliakat. Azt a kuplerájt, ami itt összefüggéstelen, egymással még véletlenül sem osztható vagy felcserélhető mértékegységek terén van! Teljesen random-szerűen és értelmetlenül használják űrmértékre a gallon-uncia-liter-pint csoportosítás bármelyikét, sőt egyszerre többet is, ha épp ahhoz szottyan kedvük. Ha valami baromi nehéz, azt tonnákban mérik, de ha én véletlenül azt merem mondani, hogy 100 kiló vagyok, csak néznek rám a nagy bamba amerikai bociszemeikkel, amíg meg nem sajnálom őket, és méltóztatok átváltani fontra. De persze van féltonnás raklap, ami európai féltonna. Hogy hogy találják ki, mikor váltanak át melyikre szerintem ők se tudják. Szerintem úgy csinálják, hogy próbálkoznak valamelyikkel, és ha nem néznek rájuk hülyén, azt megjegyzik és ezentúl azt használják. Amerika!

Borzasztó csajozás rovatunk bevezetőjeként meg kell említenem, hogy a korábbi bejegyzésből csak „csaj”-ként ismert nőnemű homo americanus, továbbra is az ismeretlenség homályába burkolózik, mert se nem hívott, se nem volt lenn a Fregattban tegnap. Konkrétan lógva hagyott a kis nőszemély. Valaki, aki ismer, súghatott neki, hogy nem érdemes velem kezdeni. Pedig próbálom ám titkolni igazi arculatomat itt. Tudjátok, új világ, új kezdet, új múlt, stb. De biztos sugárzik rólam, hogy kéthónapnyi totális cölibátus után az első alkalommal a szegény alany túlélési esélyei az eltelt idővel fordítottan arányosak. Na mindegy, csak akad itt majd valami zsákmányállat. Egyébként a borzasztó csajozás a világnak ezen szegletében komoly rizikófaktort jelent. Egyrészt mert az ember sose tudhatja, hogy a csaj, egy esetleges szakítás után melyik pillanatban fog a rendőrségre rohanni, és feljelenteni szexuális zaklatásért (amit mi Európában gondolunk az amcsikról, hogy mindenért ész nélkül feljelentenek, beperelnek, üldöznek, lelőnek, elrabolnak, megerőszakolnak, az az utolsó szóig… igaz. Nem normálisak az hótsicher), másrészt mert a borzasztó csajozás során komoly szerencsefaktor szükséges ahhoz, hogy ne kizárólag borzasztó csajokkal akadjon össze a vadász.
Ungarische Girls, hol vagytok ilyenkor???!!!

Catrina lakásavatója. Meghívott a jövőben tartandó lakásavatójára.

Hah! Egy null ide! Azt hittétek, majd valami jó ki szaftos történetet olvastok, ami remélhetőleg humoros, de leginkább erkölcstelen, és lehetőleg gusztustalan is, mi? Kis perverzek. Csak azért utaltam rá, hogy elolvassátok idáig. Egyébként Andy nevű haverom egyszer meghívott egy egyetemi házibuliba. Hogy fogalmazzam meg. Ezekhez képest, amikor mi pocsolyarészegen fetrengünk a saját okádékunkban Dunakeszin, csupán kulturáltan szórakozunk. Tiszta állatba képesek átmenni amikor eleresztik magukat. Persze kocsival voltam ott, így nem ihattam, de így sokkal szórakoztatóbb volt nézni őket.
És hogy miért kellett kocsival menni? Mondtam az Andynek:
- Te figyelj már vazze, otthon tudok olyan utat, hogyha ezt a távolságot levezetem, hogy a buliba jussak, megállit egy faszi és asszongya: Passport controll!
Amerika nagy, mondtam már? Amerikában egyetlen dolog kicsi, az átlagos IQ (sőt, most hogy itt vagyok állítólag olyannyira lecsökkent, hogy két lehetőség közül készül választani a kongresszus. Vagy oktatási reformot vezetnek be, vagy engem deportálnak Kanadába. Ahogy őket ismerem, ez utóbbit fogják választani. Bár szerintem a Svarci már azzal is megelégszik, ha szép csendben elhagyom az államot.)

Na, nagyon elkomolytalanodtunk, pedig még egy csomó mindenről kellene írnom. De megkíméllek benneteket mára. Cserébe álljon itt egy kép a hozzátartozó lépaláírással.

Ez egy rafináltan beállított kép, amely azt sugallja, hogy épp sietek valahova, mikor az ismeretlen fotós lekapott. Pedig ha belegondolunk, ki az lenne az a szerencsétlen, aki engem fényképezgetne itt a nagy USA kellős bal partján, nem? Hát igen.
Na ezt még gyorsan elmondom. Fényképezésről jutott eszembe, hogy volt itt a reptéren egy repülőnap, ahol melóznom kellett. Eccercsak, gyün két kikent kifent csaj, arcukon rettentő mennyiségű vakolat. Voltak vagy tizenhat évesek (utóbb kiderült, első becslésem telitalálatként lett elkönyvelve), mellükön keresztbe vastag szalag. Na, mondom, ezeket tuti most választották meg polgármesterré, vagy ők a szomszéd ház közös képviselői, vagy nemtom mi, de más tuti nem lehet. Hát nem. Ők voltak a Junior szépségkirálynők. Azért van az a nagy színpad, hogy ne közelről kelljen a zsűrinek belélegeznie az arcukról lepergő ismeretlen eredetű fehér port (szerintem így csempészték a drogot Mehikóból a csajok). Szóval beültek a felügyeletemre bízott repülőbe, izegtek mozogtak benne kicsit, a velük levő 3 fogú tatter meg fényképezgette őket. Aztán kérdezik, nem akarok-e fényképet velük. Há, mondom, miért ne. Beálltunk a géphez, ezek ketten meg mellém két oldalról. Olyan szakavatottsággal csúsztatják karjukat a derekam köré, hogy lehidalok.
Cicamica, mondom, ha így folytatod, két év múlva téged lehet majd magányos éjszakákon letölteni az internetről.
Szóval elkészült a kép, megadtam az emilcímemet, hogy majd elküldik rá, persze lehet telálgatni volt-e foganatja. Én címeres ökör meg elfelejtettem, hogy három méterre tőlem a táskámban ott cincogott a fényképezőm. Hát ennyi ésszel pont jó helyre jöttem a világba. Na mindegy
Folyt köv.
Csövi

Nagy Éva RIP

Amint az a címből is kiderül Nagy Éva osztályfőnökünk, ha pontosak az infóim, ma foglalja el új lakhelyét, amelyet a legfelsőbb lakásmaffia utalt ki neki az ítélet napjáig. Igazán nagyon sajnálom, hogy itthagyot minket ebben a fertőben, amit mi világi lét néven emlegetünk, mert kiváncsi lettem volna, hogy mondjuk 20 év múlva milről beszélünk egy osztálytalálkozón. Hát nyugodjék békében, ne háborgassa senki (cserébe ő se háborgasson senkit). Tegnap a Hooley's teljes személyzete ivott egy whiskey-t az emlékére. Megérdemelte, szenvedett eleget velünk.

Node evezzünk kellemesebb vizekre. Mai postabontásunk kapcsán megállapítottam, hogy általam méltatlanul elhanyagolt emberek is olvassák összefüggéstelen soraimat. Így Era, csak neked, csak most, csak itt egy kicsit hosszabb lélegzetben taglalom, hol is vagyok és hogy kerültem ide. Mikor elkezdtem a motoros repülést, meglehetősen biztos voltam benne, hogy követem majd a magyar átlag küzdelmét az időgyüjtésben, és a CPL megszerzésében. Aztán az indiánlánnyal telefonon eltöltött több órás bájcsevegés kapcsán felötlött bennem a külföldi képzés gondolata.
Apropó indiánlány. Neki köszönhető az új blog is, ert ő találta ám a neten, én csak galád, önző módon kihasználtam, hogy itt van. Úgyhogy: KÖSZI
Vissza a témához, mert képes vagyok úgyelkalandozni itten, hogy az életben nem keveredem vissza. Végül hosszas keresgélés és levelezés után megtaláltam ezt a sulit, a neve Scandinavian Aviation Academy (www.scanavia.com), San Diegoban székel, illetve annak egy külvárosában, El Cajon-ban egy Gillespie Field nevű reptéren, amelynek van 3 futópályája meg vagy nyolc különböző frekije, amelyek csak arra jók, hogy a magamfajta nagypofájú suhancot, amikor repülőbe ül jól megszivassák, mert ők már tudják, hogy úgyis rossz frekin szólok be nekik. Ennek a cégnek az előnye, hogy ha az ember gyereke megszerzi náluk a CPL-t, ők megcsinálják neki az oktatóit, és két évig dolgoztatják oktatóként. Hát röviden így vagyok én most ebben a pálmafás, óceános, hawaii-ozós koszfészekben. Csinálom a műszerképzésemet, utána időt gyűjtök a CPL-hez, és ha minden jól megy nyár végére kész is leszek.
Az időgyűjtés részét képezi majd az az útvonal, amely normálisnak csak nagy jóindulattal nevezhető elmémben ötlött fel egy csendes delutánon. Történt ugyanis, hogy utolért az infó, miszerint Oshkosh-ban buli lesz. Ettől persze teljesen bevadult a fantáziám. Hát ha buli van, akkor nekünk is ott a helyünk. Persze csak ezután jutott az agyam mélyéig, hogy megnézzem, miről is van szó. Az úgy van, hogy júli 24-től 30-ig lesz Oshkosh. Linkje megtalálható jobb oldalt. Szóval én csak azt tudtam Oshkosh-ról, hogy van valahol, de a pontos koordináták még hiányoztak a támdó-computerből. Maradjunk annyiban, hogy Wisconsin-hoz nem elég egy 1500 tengeri mérföld hosszú fonal, hogy hazataláljunk.

Most csak ennyi, mert mennem kell, az a rohadt-geci weblapmanó meg utolért és megint telezabálta magát az előző irásommal.
Fulladjon meg.

Itt vagyunk!

Na igen. A sok nyígásom végül arra késztetett, hogy körbenézelődjek a neten, és rábukkantam erre a site-ra. Engedi, hogy belebuheráljak a script-be, és nekem a szerkesztője is barátibb, valamint be tudok szúrni képeket a szövegbe, és úgy olvastam a policy-ben, hogy a webmanó (vagy mi a bánatnak neveztem el) innen örök időkre ki van tiltva. Na mindegy, most már bármi van, nem költözünk sehova.

Ja, azon rajongóim számára, akik csak most kapcsolódnek értékes beszámolóim olvasótáborának millióihoz, elmondom, hogy a korábbi blog linkje megtalálható jobb oldalt a linkek között. Igazán a videokkal nem tudom még, hogy mit kezdek, mert azok egyenként kb 70-80 megásak. Na mindegy, azok lehet, hogy simán ott maradnak, ahol eddig voltak. Még egy gyors szolgálati közlemény és aztán belevágunk a mai napba, illetve annak első felébe, merthogy még csak most van indulóban. Mivel képeket fogok beszúrkálni a napi bejegyzésekbe, és terveim szerint minden nap írok blogot, a gyorsabb letölthetőség kedvéért hetente archiválom majd a blogot. Csak ezért mondom, mert hátha nem ez a szokás, és ezért emberek meglepődnének rajta.

Na és akkor a mai nap. Illetve dehogy a mai, hanem a tegnapi. Történt ugyanis, hogy megvilágosodtam. Rájöttem, hogy baromi felesleges majd másfél órányi műszeres repülés után szétfolyó aggyal nekiállni bejegyzéseket írni, mert csak olyan kínszevedés lesz belőle, mint ami a régi blog utsó pár bejegyzése. Ezentúl majd kipihenten, frissen és üdén teszem meg ezen kötelességemet, és hátha ettől az élvezhetőségi faktor is nő (jó nagy dudákkal... ééééérted... hogy NŐ).

Ott hagytuk abba, hogy tegnap este judózni voltam a Yoshival. Namost én már nem emlékszem rá, ki magyarázta nekem egyszer, hogy a judo egy békés, nyugodt távolkeleti küzdősport, de azt meg én üzenem neki, hogy ami békés és nyugodt sport, az a golf, barátom, de hogy nem a judo, azt tuti. Szóval össze-vissza dobáltuk egymást ott pár emberrel és nekem kimondottan jól esett. Aztán szokásos kávéházunkba hajtattunk, ahol éjszakába menő eszmecseréinket szoktuk lefolytatni a Yoshival. Róla tudni kell, hogy második generációs, ízig-vérig japán. Egyetlen szépséghibája, hogy egy szó nem sok, annyit sem gagyog japánusul. Ez persze még nem tartja vissza attól, hogy tisztelje ősei kulturáját, és néha igyekezzen is azt terjeszteni. Egyébként egy értelmes, jó fej srác, akivel tényleg szinte bármiről el lehet beszélgetni. Az ő haverja a Lincoln, aki egy kínai gyerek, és ha kisül az agyam sem értem, miért viseli egy amerikai elnök nevét, amikor ő viszont első generációs kínai. Lincoln kérem szépen abból él, hogy mobiltelefonokat kikódol. Hát én erről nem akarok véleményt nyilvánítani, de olybá tűnik számomra, hogy ez a tevékenység otthon egy szinten van a CD írással, és már szinte teljesen kiment a divatból. Dehát ez Ámérika, itt mindenből lehet, és kell is pénzt csinálni. Franc se érti hogyan, de jól megél belőle a gyerek.

Más. A rendetlenség kezd ismét kritikus méreteket ölteni kis tanyámon, úgyhogy valószínüleg a mai nap ismét a rendcsinálás jegyében fog telni. Najó, ezt visszaolvasva érzem, kissé túldramatizáltam a tevékenységet. Másként megfogalmazva: valószínüleg, ma el kell majd mosogatnom azt a három lapos-, három mélytányért és a négy poharamat, amelyek most a lakás különböző átlóiban található pozíciókat díszítik, valamint a földön heverő szennyest is bezacskózom. Hát igen, ez így már közelebb áll a valósághoz. Miután ezzel ki is merítem majd rendelkezésre álló energiáimat (már előre tudom, hol van a határ. Valahol az alsógatyák összeszedése, és a zoknik kiforgatása között, ezért általában az egyik elmarad), este elmegyek a Fregatt-ba. Ó, még nem meséltem volna a Fregattról? Hát ennyi még talán belefér. Az itteni fregatt kérem szépen egy ír kocsma, amely a keresztségben a Hooley's nevet kapta, de már kezdi sejteni, hogy ez a jövőben megváltozik, és Fregatt-ként fog bevonulni a soha nem felejtő internetes blog történelmébe. A kiszolgáló személyzet teljesen jófej emberekből áll, valamint a törzsgárda (amelynek lassan teljes jogú tagjává avanzsálok) itteni mértékhez képest meglepő italmennyiséget képes egy átlagos pénteki napon elfogyasztani. A Fregatthoz szervesen tartozik még egy Eddie névre hallgató vörös hajú ír pultos srác. Eddie-ről azt kell tudni, hogy mivel olvasta a cégtáblán, hogy a Hooley's, egy Irish Pub, önmagáról pedig tudja, hogy ír, máig nem érti, hogyan lehet, hogy nem ővé a Pub. Ezen kritikus tulajdonviszonyi problémát úgy oldja meg, hogy egyszerűen úgy viselkedik, mintha valóban az övé lenne a kóceráj, és mit sem zavartatja magát a hatályos jog girbegurba szabályaival. A tulajdonos maga rendszerint csak nagy ritkán jelenik meg saját bárjában, olyankor is bocsánatkérő pillantásokkal kegyelemért könyörög Eddie-nél, aki természetesen mint tiszta szívű ír, aki csak a puszta véletlennek köszönhetően nem jogos tulajdonosa fent említett ingatlannak, kegyesen megbocsát neki.

Na mára ennyi az élménybeszámolóból, majd készítek képeket, és feltöltöm a következőhöz.
Most mentem
Csövi