Rovancsolás

Előljáróban két dolog:

1. Kábé évek óta nem írtam magyarul

2. Nagyjából ugyanolyan keveset olvastam.

Úgyhogy ennek megfelelően kéretik az alábbi sorokat megítélni.

Ez a repülőgépes világ meglehetősen eltolódott az angol nyelv irányába (ami tulajdonképpen kár, mert sokkal izgalmasabb történetek alakulhatnának ha pl hirtelen szuahélire váltana a világ légiforgalmi irányítása). Ennek egyenes következménye - lehetne, ha nem lenne bennem annyi önkritika, hogy tudjam, ennek abszolút semmi köze hozzá - hogy nemigen vettem elő magyar nyelvű irományt az elmúlt időszakban. Az igazság persze az, hogy egy baromi lusta disznó vagyok, és egyszerűbb betolni egy filmet az iPad-ba-be...nak-nek, mint...

Na akkor itt áljunk is meg egy pillanatra (vagy sokra, ahogy magamat ösmerem). A bejegyzés címe rovancsolás. Akkó rováncsoljunk egy kicsit.

iPad-en-on írom ezt a bejegyzést. Nem mintha olyan eszementül archaikus volna ez a blog (vagy az egész bloggolás) de azért csak eltelt majd 10 év az első bejegyzés óta (visszanéztem, 2006 május 12, péntek). Nagy idő. iPhone, iPad (talán még facebook) előtti időszakról beszélünk itt kérem szépen. Volt iwiwünk meg nokiánk meg csattogós falepkénk. A kocsmapilóta kocsmába járt, a vadmacskák meg a kocsmapilótához (az idő sok emléket megszépít - vagy eltorzít?). Mindenesetre nem kellett az iPad ragozásán törni amúgy is alkoholban pácolt agytekervényeinket. Minden egyszerűbb volt - püföltük a billentyűzetet a laptopon (hogy ejtettük laptop vagy leptop?) - vagy nem? Vagy lehet, hogy minden időszaknak meg vannak és voltak a maga sajátos nehézségei és szépségei? 

Lehet, hogy az, hogy a kocsmapilóta mostanában nem a korsót emelgeti, hanem pelenkát cserél nem feltétlenül csökkenti a sztorik értékét? Lehet, hogy minden változik és ez így van jól? Persze ezt fel is kell dolgozni. 

Ne szépítsük, ezeken az oldalakon valamire való, értelmes (olvasásra érdemes) bejegyzés nem született 2008 márciusa óta. Persze volt próbálkozás, meg kísérlet, meg gyenge sztorizás, meg láttatok képeket is, de ezeket inkább a szánalmas kategóriába sorolnám (próbáljuk magunkat túltenni és koncentráljunk a jelenre). Szerintem ez most menni fog. Komolyan! Én bízom magamban.

És hogy miért?

Inspirációt kaptam. Aztán elszégyelltem magam. De úgy tök komolyan, rendesen.

Történt ugyanis, hogy a napokban ráakadtam egy blogra.

www.georgia.blog.hu

Olvastam - olvastam - olvastam... és rájöttem, hogy tök jó. Átsugárzik belőle az ifjú lelkesedés. Az a fajta rácsodálkozás a világra - az új-világra - amit az évek meg a rutin sajnos hihetetlen sikerrel tud kiőrölni az ember világjáró gyermekéből.

Ahogy faltam fiatal sorstársam sorait, komolyan magamba néztem. Vajon tényleg maradéktalanul eltűnt belőlem ez a lelkesedés? Azok a sorok, amik ma inspirálóan tudnak hatni egy fiatal kollegára, egy mára már kiégett és elfeledett kocsmapilóta összefüggéstelenségei csak? Vagy valami másról van itt szó kérem szépen? Lehet, hogy annyi történt csak, hogy hiányzott a perspektíva? Az írói hitelességhez tartozó távolságtartás? Túl közel ült a közönség? Nem lehetett sztorizni, amikor a sztorik résztvevői a mindennapok részesei is?

Valami ilyesmiről van szó, azt hiszem.

Egészen biztos, hogy nem véletlen, hogy pont most akadtam rá a fenti blogra.

Most van távolság, meg perspektíva, meg idő, meg sztorik is.

Amikor elkezdtem, a blog a családtagjaimnak, haveroknak szólt. Aztán kicsit kinőtte magát. Kaptam kommenteket meg e-maileket, meg kérdéseket és ezek szinte saját magukat írták meg. Nem mintha bármi különleges volna szerény személyemben, vagy abban amit csináltam, de a kommentek és kérdések inspirálóan hatottak. Aztán hat év semmi. Visszatértem kis hazánkba. A családtagok minden nap láttak, a haverok a Fregattban gyűltek, a sztorikat meg nem lehetett megírni, mert a résztvevők tíz percen belül tudtak volna róluk. Kellett volna a távolság de hát Magyarország kis ország, a repülős szakkör méreteiről meg van fogalmunk - régi dunakeszi szójárással élve - egy valaki éces (ezt így kell írni dunakeszisen) lesz közülünk, mind megdöglünk.

És hogy akkor most mi van?

Az van, hogy váltottam. Új munkahely, brend nyú (azt jelenti vadi-új) remények. És kinyílott a világ. Komolyan, mintha tényleg levettek volna egy bazinagy malomkövet a vállamról. Hirtelen újra érdekes lett ez az egész, és egyre többször éreztem, hogy meg kellene írnom ezt. Talán érdekel még valakit a kocsmapilóta sztorija.

Rovancsolás...

El fog tartani egy darabig amíg utolérjük magunkat.

Össze fog jönni!

Holnap sztori.

Addig az előzetes.

Ez a cél lebegjen a szemünk előtt, hogy végre utolérjük magunkat. 

Hét évet kell behoznunk!