Guten Tag, faszikáim!!!

Előző bejegyzés tanulsága: Ne kezdj fáradtan írásba, mert még a legkirályabb sztori is ilyen borzasztó csikorgásba fullad. Azt hiszem rég nem írtam akkora vacakot, mint a pénteki.
Reméljük a mai valamivel jobb lesz.
Önkritikát gyakorlok.

Szóval kellemes Hétfő reggelt/délelőttöt mindenkinek, az óhazában. Hivatalosan ugyan már ősz van, de lassan velóban hűvösebbre fordul az idő. Persze nem itt, hiszen a pálmáknak kell a napsütés, és a meleg. így SD-ban az év maradék részére napközben 18-22 fok között rögzül az ókori, divatból kiment, hagyományos hőmérők higanyszála. Ilyenkor kell ide költözni gyerekek, nem pedig a nyári 42 fokba.
A szombati napomról már született blogbejegyzés. Történt ugyanis, hogy barbecue-t szerveztek a svédek. A korábbi bejegyzéshez képest semmi többet nem tudok elmondani... kérem kapcsolja ki.
Most komolyan, akit érdekel, elolvashatja az alábbi linken
http://kocsmapilota.blogspot.com/2006/06/barbekju-es-didzsej.html
Most én is újraolvastam, és megnyugodtam. A stílusom ugyan egy jottányit sem javult azóta, de romlani sem romlott. Eddig is kritikán aluli volt, ezután is az lesz.

A péntek estém viszont kimondottan említésre méltó.
Az úgy volt, hogy felhívott a Wulfran nevű francia idiótám. A srác, valamilyen számomra érthetetlen képességénél fogva, az alkoholt energiává tudja alakítani. De nem ám, mint mi, egyszerű halandók, hogy egy ideig pörgünk, aztán kimerülten összeesünk. A túrót! Ő a Long Island Ice Tea-ből színtiszta energiát képes kinyerni, amivel gyakorlatilag három napig folyamatosan működik. Engem töbször a teljes vékimerültség határára volt képes sodorni, csak azzal, hogy megpróbáltam vele egy napig lépést tartani. Szóval beszerzett magának valami helyi szőkét, és most azzal jár-kel a városban

Hát igen. Neki van rá ideje. Amúgy azon filóztam, hogy az lenne az előnye, ha én is valami elfogadható állandó darabot szereznék be, hogy nem kellene minden egyes alkalomért megküzdeni. Na majd ezen még elgondolkodom kicsit.

Szóval történt, hogy a Wulfran meg a csaja, minden tiltakozásom ellenére levittek egy klubba a North Park városrészben, ahol a John nevű közös haverunk volt a DJ. Namost... Nem tudom hogy kellene ezt kulturáltan megfogalmaznom. De... Azt a rengeteg buzit, meg homokos csajszit akik ott voltak! Az élmények hatására még aznap éjjel letöröltem a gépemen levő található összes leszbi-pornót. Brrrrrr... Hogy melyikük volt az az eszement, gondolatmentes agybajnok, amelyi kitalálta, hogy engem levisz csajozni egy homokos környékre, egy igazi homokos bárba, nem tudom, de ha rájövök, tuti elviszem valahova, ahol egész éjjel animal-pornót nézetek vele. Azt a rengeteg másfél mázsás leszbikust, ami ott volt, ti nem tudjátok elképzelni. És mindig úgy volt, hogy a pár egyik fele BRRRRRUTTTÁLISAN, BORZSZTÓAN, ESZEMENTÜL, UNDORíTÓAN, GUSZTUSTALANUL drabális volt, a másik pedig általában pisi és kövér. UUUUUÁÁÁÁÁÁHHHHH!!!! És én még azt hittem, hogy amikor Michelle Wild, meg Monicue Cuve, vagy ki, egymással hancúroznak egy kulturált, szüst színű vibrátorral, az legalább pár százalákban fedi a valóságot. HÁT NEM!!!!

Komolyan mondom, a legjobb testük a kő-buziknak volt. Azok a srácok legalább kicsit ki voltak gyúrva. Persze azért nem álltam le két tized másodpercnél hosszabban nézni őket, ahogy smárolnak. Az egész este élményei így is eléggé beleégették magukat a retinámba. A végén odamentem ehhez a két eszementhez (márhogy a Wulfran-hoz meg a csajához), és rájuk parancsoltam, hogy: Kiss!!!

Az legalább normálisan nézett ki. Az egyetlen hetero, akit volt merszem megpróbálni befűzni, az a pultos-csaj volt, de akinek van tapasztalata ilyenben, az tudja, hogy igazi nagyvadra csak több éves tapasztalattal érdemes komolyan utazni. Márpedig a pultos-csajoknál szívósabb zsákmányt nehéz elképzelni.

Hát ezzel ért véget a hetem. Egy buzibárban töltöttem a péntek estémet. Gratulálhattok!

Most pedig kiséreljük meg folytatni a hugomékkal töltött beszámolót, mert sosem érjük utol magunkat. Amúgy sem, de azért kisérletet més lehet rá tenni.

Kicsit megszívattam őket, csak hogy ne érezzék már, hogy nekem itt olyan hűdejó dolgom van. Elvittem őket párszor a helyi gyors-kajáldákba. Persze nem az igazi szarokba (Jack in the box, Carl's Jr, In'n'out, Wienerschnitzel), azért megölni nem akartam őket. Csak megmutattam nekik a Denny's-t, másnap a szokásos dineremet. Azt hittem magam alá csurgatok a röhögéstől, ahogy néztem a fintorgó arcokat, ahogy rágják a kaját. Mit nekem vidámpark... Legszebb öröm, a káröröm.

San Diegot gyorsított tempóban ugráltuk végig. Egy nap a beach-en, ami igazán egy délután volt, egy este rák-vacsorával. Egy fél napot töltöttünk a SD-i állatkertben. Az én személyes legnagyobb élményem a madarak voltak. Szóval van az állatkertnek is egy fókája. Azt ugráltatják naponta párszor, hogy az embereknek legyen mit mesélniük. A fóka-show előtt viszont bejátszanak valami zenét, amire egy rakat bazinagy papagáj nekiáll kötelék-műrepülni a közönség fölött, de mintha fizetnének nekik érte. Azt nem tudom, miért csinálják, pláne, hogy hogyan veszik rá őket, de ott a szabad ég alatt ezek a madarak úgy elvoltak mint a befőtt. Hármas kötelékben sturcolgattak, meg nyomták a húzott fordulókat. A hideg futkosott a hátamon. Ismét rájöttem, hogy imádok repülni!

Másnap SeaWorld volt soron. Ott van egy rakat akvárium, meg egy csomó állat, naponta töbször nyaggatják a delfineket meg a fókákat, amiben megintcsak az az igazán hátborzongató, hogy meg merne esküdni rá az ember, hogy élvezik. Hát én nem tudom. Nehéz elképzelni, hogy élvezik, hogy be vannak zárva egy pár száz literes akváriumba, ahelyett, hogy a ki tudja milyen óceánban nyomatják a hülyeségeiket.

Talán már rájöttetek, hogy szerény személyem nem igazán rajong az állatkertekért, meg az egyéb cirkuszi szenzációkért. Az emberek előadása, az más. Ha valami életúnt szakember egész életén át arra készül, hogy egy szokásosnak induló, unalmas estén 30 méter magasban, biztonsági felszerelés nélkül, elvétse a felé nyújtott kezet... Nosza rajta. Én meg visszakérem a jegyem árát, mert nem azért fizettem, hogy ezt végignézzem. De az állatokat sajnálom. Nem érzem ugyanis reálisnak, hogy ha Pipike, a fogatlan oroszlán természetes környezetében nő fel, zebravadászat közben egyszer csak megtorpan. A zebra, nem tudván mire vélni a hirtelen változást, menekülés közben hátrafele sasol, majd hangos csattanással felkenődik a puszta kellős közepén, egyszál magában álló fára. Pipike pedig leül a seggére, és azon kezd morfondírozni, hogy mekkora baromság is tulajdonképpen, hogy itt üldözi azt nyomorult zebrát, amikor a tomboló közönség osztatlan figyelmétől kísérve keresztül ugorhatna a tüzes karikán, majd jóval kevesebb energiát elpazarolva elfogyaszthatná az idomárt. Mondjuk EZÉRT még fizetnék is. Az oroszlán bosszúja 2. Király!!!

A következőkben mesélnem kell majd Las Vegasrol (laikusok védelmében, csak limitáltan a repülésekről), San Franciscorol, majd Los Angelesről. Jah, és Alize-ról is szó lesz. Ha pedig valaki a repülésekről szeretne többet hallani, az kérdezzen, mert akkor se G., se Meow, se a többi laikus nem foghatja rám, hogy unalmas vagyok.

Nekem most meg kell terveznem valami emberi útvonalat holnapra, és még fogalmam sincs, hova is kellene pontosan repülni. Najóvan pussz mindenkinek. Holnap kapjátok a maradékot.