szerda, augusztus 09, 2006

Back to life


Úgy tűnik, az amerikai egyesült államok különböző repülőterei az egyedüli nyugodalmas helyek, ahol a blog írónak lehetősége adódik alkotói tevékenységének kifejtésére. Most itt ülök a Cleveland Hopkins internacionalista repülőtér C18-as kapuja előtt, várván, hogy elinduljon velem a repülő csodamasina Houston felé. Megnyugtatlak benneteket, hogy mivel olvasnivalót egyáltalán nem raktam a kézipoggyászomba, a blog írás marad az egyetlen szórakoztat tevékenység számomra. Ez annál is inkább lehetséges, mivel (God Bless America) minden repülőtéren van laptop terminál, ahová az ember bedughatja, és feltöltheti a kompjuterét. Fasza, mi?
Szóval véget ért rövidke, 3 hetes szabadságom, megyünk vissza gályázni Dagóba. Röviden összefoglalva, voltam Pennsilvaniaban, Ohioban, Wisconsinban, Illinoisban, és megint csak Ohioban. Az indiánlány segített nekem eljutni ezen helyekre, illetve az esetek többségében aktívan közreműködött, az oda- & visszaszállíttatásomban, cserébe én segítettem neki elköltözni a reptérről, meg elfogyasztani a sörkészletet. A jenki építészeti tehetségről meg csak annyit, hogy képesek olyan házat építeni, ahová nem fér be egy tök normális, átlagos kétszemélyes ágy. Annyit mondok, az indiánlány most nem boldog.
Ezen kívül megismertem egy csomó remek embert, köztük Trinityt, Dagobert bácsi alkoholista, alaszkai unokáját. Jah, ezt el kell mesélnem. Láttam Dagobert bácsit. Verem a fejem a falba, hogy nem csináltam róla fényképet, de a nagy asztal szerelgetésben a fényképezőgépem Pitsburgh-ben maradt a nagyszobai káoszban. Lehet gratulálni zsenialitásomhoz. Szóval Dagobert bácsi. A fószer kb 150 centi magas, hegyes pocakkal, valamint antik filmekből ismert pápaszemmel az orra hegyén, amely egy arany lánccal van biztosítva leesés ellen. Ezen kívül van nála egy pénztárca, amely szintén lánccal biztosított, s saját két szép szememmel láttam benne 5 ezer dollárt eltűnni százasokban, és kb biztos vagyok benne, hogy ennek a tízszerese van abban a tárcában. Ő kéremszépen a Weltzien SkyPark (15G) repülőtér teljes jogú, egyedüli tulajdonosa. Egymaga építette a repteret, és egymaga is igazgatja (lévén, hogy megnyerő személyiségével képes magától mindenkit pillanatok alatt elűzni. Engem megszeretett... amint odanyomtam a kezébe pár száz dollárt). Fogalmazzunk úgy, hogy Dan (Dagobert bácsi polgári neve) összetett személyiség. Ugyanúgy, ahogy Trinity is az, Dan bácsi 17 éves alkoholista unokája alaszkából (rengeteg érdekes játékot tanultam, amellyel ezek az eszementek ott fent északon elütik unalmas perceiket a -57 F-ban, ha jól számolom, az kb -50 C, a töksötétben télen), aki meghívott magához Karibu-ra vadászni. Ha ez összejönne valamikor, már csak Afrikába kellene eljutnom oroszlánra vadászni, és tisztára Széchenyi Zsigmond nyomdokaiban éreznám magam.
Oshkoshról ezúttal azért nem ejtek szót, mert van kb 250 képem, amiket blog formára rendezek az elkövetkező napokban, és majd úgy írom az élménybeszámolót. És most nehogy azt mondjátok, hogy mindig ezt ígérem, és aztán nem lesz belőle semmi, mert most TÉNYLEG megírom. Komolyan, ha nem, megmondhattok anyukámnak.
Viszont repültem a SkyParkban. 750-800 méter hosszú, ámde kb 8 méter széles pálya, amelynek a közepén ott virít a Rám-szakadék. Ez kétszeresen is igaz, mert az első megközelítésem közben, Rám szakadék a teljes előző napi sörkészlet, izzadtság formájában. Szóval király kis reptér.
Most megyek, beszállok a repcsibe, majd vagy onnan folytatom, vagy Houstonból. Drukkoljatok, hogy ablak mellé kapjak helyet. Akkor megint egész úton sasolhatok kifele. Pont mint a Frankfurt-Los Angeles közötti 14 órás úton, amiből 12-ben kifelé bámultam. A maradék kettőben, meg zabáltam a Lufthansa kajáját. Meg tudnám szokni ezt az életet... Jah! Hogy azon vagyok most éppen? Hát utáljatok nagyon.
Nos, elaludtam a repcsin, de leszálltunk Houston-ban. Laszálltunk?!!! Úgy nyalta oda a betonhoz, hogy ehhez képest a fingó lepke, recsegő szélgörcsös potrohos. De azért egyszer ma is röhögtem. Még felszállás előtt, a biztonsági bemutatót megelőzően bemutatnak egy reklámfilmet a Continentalról, ékesen kifejtve, hogy milyen modern, új a flotta, hogy ez a legfiatalabb az egész amerikai egybesült államokban, bla bla bla. A lényeg, hogy mindezt egy FULL analóg 737-300-ason, amilyen szerintem a MALÉV-nak sem volt soha. Nem mintha ez bármin változtatott volna, de én még sosem láttam analóg 300-ast, és egész viccesnek találtam. Persze ha most a nagyokosok ezt olvassák, majd jól megkapom, hogy milyen kulturálatlan vagyok. Másik nagy élmény volt, hogy vészkijárati melletti széken kaptam helyet. A hájam ugyan kilógott két oldalt a székről, de annyi ülés helyem volt, amennyi első osztályon sem. Ezen kívül végre ablak mellett ülhettem, ami számomra azt jelenti, hogy onnantól, hogy a repcsi megmozdul, egészen utazómagasságig, én az üveghez nyomom az orrom, és tele lehelem az ablakot. A mellettem ülő faszi kedvesen megkérdezte, hogy ez-e az első utam repülőgépen. Mondtam, hogy nem már utaztam néhányszor, de mindig nagyon élvezem. Ezután kedvesen elkezdte elmagyarázni, hogyan is működnek a szárnyon látható kormányszervek, mitől repül a repülő, én meg okosan bólogattam, és magamban megállapítottam, hogy odakünn 500-as idő van.
Na ezt is elmondom, 500-as időről ut eszembe, majdnem elmentünk vitorlázó repülni, de az indiánlány az utolsó pillanatban kitalálta, hogy az egész nem éri meg. Bizonyos szempontból igaza volt, de a szívem szakadt meg, miután két nap folyamatos hergelés után, mégsem csavartunk egy jót.
Most lassan indulandusz van San Diago-ba, ha minden igaz Sal vár majd a reptéren, elvisz kicsi kocsimhoz, amely a svédeknél vár rám, remélem hűségesen. Bár két napja beszéltem Mick Joyce-szal, és azt állítota, hogy még megvan.
Most verem a fejem csak igazán a falba, hogy ott hagytam a fényképezőt Pittsburgh-ben. Konkrétan most épp 36 ezer lábon repülünk (legalábbis nekünk varangyoknak ezt mondták a szakik onnan elölről) és ahogy New Mexico és Arizona között repültünk, olyan félelmetes zivatarokat csodálhattam, hogy ki kellett mennem a klotyóba. Imádom a felhőket, a zivatarokat meg különösen... Jó messziről! Komolyan elgondolkodtam, hogy ha mégis felrepültünk volna a Mick-kel Oshkosh-ba ezek a cuccok jócskán megszívathattak volna minket. Na mindegy, most itt ülök egy 737-800 asban (ismét vészkijárat mellett, nemtom minek köszönhetem, hogy a srác így megszánt).
Na ezen most beszarok! Olyan műsort mutatnak itt a gépen, amelyben azt mutatják be, hogyan keresi New York-ot a jenki fiatalok 50%-a Californiában. Végülis... nézzük a jó oldalát. Legalább tudnak saját magukon röhögni.
Huhh, most mondta a kormányos, hogy 79 F (kb 26 C) van SD-ban. Mivan, jön a tél???
Jópofa volt Ohiot látni, kicsit európaiasabb éghajlat, meg minden, de ha már egyszer Dagót választottam amerikai tartózkodásom színhelyéül jó lesz végre visszatérni a sivatagba.
Jah, nem is meséltem, találkoztam egy pilcsivel Houstonban. Mentem, mendegéltem azon a bazinagy interkontinentális reptéren, amikor egyszercsak elém kerül egy pilóta, vonszolja maga után a táskáját, és lám, van rajta egy marhanagy H betű. Tudjátok, ilyen kocsira ragasztható matrica. Kedvesen megszólítottam, hogy
Hé! Te voltál Magyarországon? Mer én is magyar vagyok ám, he!
Majd ezután eldumáltunk vagy fél órát, mialatt ittunk egy kávét a Starbucks-ban. Úgy rémlik, Greg Hoggat-nak hívták, a Continental Expressnek repül Embraer jeten, és azt rebesgette, hogy a cég be akar indítani valami leányvállalatot európában. Mondtam neki, szóljon, ha kellek neki. Azt mondta keressem meg, ha kész vagyok, és megbeszéljük a dolgokat. Hmmm... Ez is csak amerikában történhet meg, hogy leszólítok egy pilcsit a reptéren. Teljesen jófej emberke volt. Ja, és kapitány. Vagy csak feltett négy csíkot, hogy imponáljon mindenkinek.
Najóvan gyerekek, lassan süppedünk befele délkaliforniába, várnak ránk a pálmafák és a Pacifista Óceán. Hazaérek, még beszámolok, hogy minden rendben van-e kis házam táján, oszt felnyomom eztet az írást a blogra, és reménykedem, hogy van, aki még olvassa ezt az egészet, lévén, hogy kb havonta egyszer frissítettem az utóbbi időben.
De igyekszem mostanában visszatérni a napi bejegyzésekhez, Tééééényleg, naaaaaaa... Higgyetek nekem.
Hopp, most kinéztem az ablakon. Ez igen! Ez már otthonos, amerre a szem ellát SEMMI vegetáció, csak kő, és homok, és hegyek. Már egészen hiányzott, kezdtem megutálni azokat a rusnya lombhullató erdőket ottan északon.
Na pussz, most mentem, hátha leszállunk egyben.
És leszálltunk egyben, nem is akárhogy. Meg kellene lesnem ezeknek a szakiknak a titkát, mer én az egy szem egy tonnás nyamvadt cessnamat nem tudom úgy odanyalni, mint ezek a gyerekek a 40+ tonna vasat.
Kocsim is megvan, pöci röfire indult, ahogy kell.
Na pusszanat mindenkinek, holnapra összerakok valami képes beszámolót.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

A történetről eszembe jutott egy apró történet.

Az Amerikai Légierő egy B-2esen szolgálló pilótája egy út kapcsán azzal kezdi a beszámolót, hosszú idő után először utazott polgári géppel... Jön a törvényszerű poénkodó kérdés: Milyen volt? Majd a válasz: "Zajos, hiába volt rajtam az egyenruha, akadt valaki aki 3 órán át próbálta nekem elmagyarázni, hogy szerinte hogy működik a repülőgép." (persze angolul) Úgy látszik az eset általános, és még az egyenruha sem véd ellene.

Ha valaki a repülésről akar magyarázni, akkor miért nem ismeri fel a légierő egyenruháját?

Névtelen írta...

Hááát, nem túl sűrűn szólalsz meg, sem itt, sem az origon... Pedig van egy érdekes fórumtéma most itt.

Nem fogod elhinni, de Airbus A320 barátunk a Quiz kapcsán is kifogással nyitott, pedig vannak igen könnyű kérdések is :)

Névtelen írta...

Szia Gyerök!

Nem kapkodod el az oskoshi beszámolót, pedig már nagyon várom...gondolom vagyunk ezzel így egy páran!
Pá, Apuci

Névtelen írta...

vegre van uj bejegyzes. kifilezem...

gergo