Nem mintha elvárnám, hogy bárki is rendszeresen benézzen ide.

Ez a blog tulajdonképpen élménybeszámolóként indult, és az utóbbi idők hallgatásának oka, egyszerűen az, hogy egyre kevésbé megy élményszámba ez a nagy amerikai életforma.

Az első év még elment, minden új volt, néha hőböröghettem az iteni hülyeségeken, de mostanában egyre inkább úgy érzem ha sokat hőbörgök, valaki meg találná kérezni, hogy ha ennyi bajom van ezzel az országgal, mi a túrót keresek egyáltalán itt.

Jó kérdés lenne, ha lesz egy kis időm komolyan el is gondolkodom rajta.

Kb egy hónapja fullosan munkába álltam a svédeknél, mint oktató. Szokásos kocsmapilótás hozzáállás volt.

Majd az öreg vitorlázó pilcsi megmutatja ezeknek a süttürüttüknek, hogyan is kell oktatni. Hát megmutattam.

A dolog érdekessége azzal kezdődik, hogy olyan srácokat oktatunk, akiknek a fele kb három hónappal ezelőtt találta ki, hogy pilóta akar lenni. Jó részük nem is saját maga találta ki, hanem a szülei úgy győzködték róla, hogy ez mekkora jó buli.

A háttérhez tudni kell, hogy a repülési ipar Indiában az utóbbi pár évben robbanásszerűen fejlődött. De nem ám afféle ukmukfukk kézigránát robbant ott, hanem valami komoly termonukleáris fegyver. Jelenleg a regionális légitársaságok a flottájuk egy részével nem tudnak repülni, mivel nincs személyzet, aki repülje őket. így indiában kereskedelmi szakszóval rendelkezni jelenleg a legjobb állás biztosítás. A társaságok mindenféle előfeltétel és felvételi nélkül bárkit felvesznek az utcáról, akinek kétmotoros kereskedelmi szakszója van műszerképzéssel. Mivel pedig az országban jelenleg nincs komoly pilóta képzés az indiaiak szétszéledted a világban, hogy kiképződjenek. A svédeknek most azt hiszem olyan 130 körüli indiai növendéke van. Októberben ehhez még hozzájön 16 majd az elkövetkező hónapokban még olyan 200 körül. Embertelenül sok. Komolyan. És ezek közül egyetlen egyet nem tudok, aki tényleg repülésért szeretne pilóta lenni. Mindegyik a pénz, utazás, jó munkakörülmények miatt akar a szakmába kerülni. Ezt pedig az én flieger-gyomrom meg igen nehezen veszi be.

Olyan srácokkal kell itt dolgozni, akik azelőtt még autós térképet sem láttak.

Legjobb példa egy olyan növendékem, aki 40 óra után nem tudja megmondani, hogy ha a hegy tőle északra van, akkor ő a hegytől délre van.

A leg viccesebb, hogy manuálisan nem is rosszak a srácok. Nade egyébként... Horror, gyerekek. Igazi horror.

Nyolc növendékem van. Másfél hónap alatt repültem velük 150 órát. Gyűlik az idő szépen, nem panaszkodom, de úgy oktatni, hogy a növendék tulajdonképpen leszarja, mit is akarok neki mondani... hát nem a legegyszerűbb.

Fárasztó. És az a legnagyobb baj, hogy én személyes kudarcnak érzem, ha a növendékem 10 óra repülés után sem tudja beindítani a motort. Az a hat darab műszer ami a 172-esben van bőven túl van azon, amit ezek a srácok fejben tudnak tartani. Azokról nem is beszélve, akik valóban fakezűek. Van olyan srác, aki 15 óra után, amikor figyelmeztetem, hogy kopik a sebi, még mindig húz egyet a kormányon. Ellenkező irányba korrigál. Hogy az ilyennel mit lehet kezdeni, nem tudom, de valamit sürgősen kellene, mert előbb vagy utóbb kidobom a gépből.

Persze én sem vagyok teljesen normális.

Rögtön a kezdetekkor a kezem közé került két jó fejű, jó kezű srác. Készültek a repülésekre, szinte az első pillanattól kezdve elvezették a repülőt. Gondoltam mutatok nekik egy kis érdekességet. Van itt egy reptér nem messze, Agua Caliente-nek hívják. Érdekessége, hogy 2500 láb hosszú a pályája (az egyik legrövidebb itt a környéken, kb 800 méter) a sivatagban. Kerités vagy ilyesmi nincs. Egy szimpla betoncsík homokban. A pálya egyik oldalától 500 méterre van egy pár száz méter magas hegy. Leszállni csak 29-es irányból lehet, felszállni meg 11-es szerint. Oda vittem őket párszor. Ezekkel úgy volt, hogy ketten ültek a gépben, odafele az egyikük repült, azért kellett csak leszállnunk, hogy helyet cseréljenek. Persze leszállásokat még nem nagyon gyakoroltak, így a behelyezkedést, meg mindent én csináltam, ők csak lekövettek a kormányon. Minden frankó volt, egészen addig, amig a főpilóta helyettes meg nem kérdezett, hogy ugyan mondjam már meg mi a búbánatos francot képzelek, hogy ilyen helyekre járok a növendékekkel. Leadott egy nagyszerű beszédet, hogy ha én ilyeneket mutatok a növendékeknek, azok majd egyedül fognak oda járni és jól felkenődnek valamelyik sziklafalra. Mindezt végighallgattam és közben az aznap reggeli repülésen járt a fejem, amelyről épp visszatértünk.

Az történt ugyanis, hogy mialatt a földön voltunk Agua Caliente-n megjelent a határőrség. Nyilván észrevették, hogy áll egy gép a parkolóhelyen egy olyan reptéren, ahol jó esetben repülő egyszer fordul meg félévente, azok is jobbára kábitószert csempésznek mexikóból. Elbszélgettem velük, mondtam, hogy kik vagyunk, mit csinálunk. Jó fejek voltak a srácok, az egyetlen hiba amit elkövettek, hogy megálltak a repülő mellett a kocsival, gondolom, hogy biztosak legyenek benne, hogy felszállunk, és nem várjuk meg a kokain csempész haverunkat. Kigurulunk a pályára, ezek még mindig ott szobroznak a pálya mellett, bennem meg közd a jómagyar virtus a józan ésszel. Ki lehet találni, melyikük győzött. Mondom a srácnak mellettem, hogy én csinálom a felszállást, és csinálunk valami érdekeset.

Gyorsítunk, amint eljön a gép orra nyomtam hogy párnában gyorsuljunk. A pálya végén emelkedés helyett 120 csomóval kiszáguldottam a sivatagba kb 1 méterrel talaj felett. Persze frankó kocsmapilótánk ennyivel nem érte be. Gyors 45 fokos bedöntésű bal emelkedő fordulóba vittem a gépet, majd rövid magasság gyűjtés után jobbra visszafordultam pályairányba. Lenyomtam a gépet borzasztó sebivel pálya fölés és nagyszerű rácsapást mutattam be a még mindig ott ácsingózó határőrségnek. Mindezt persze a már említett hegy felé, tehát a túloldalon ugyanaz a meredek emelkedő forduló volt soron. Bennem dolgozott az adrenalin, én vagyok a frankó kocsmapilóta mindenki össze-vissza csinálhatja magát, mer fele annyira nem tud repülni, mint én.

Ilyen fokú önbizalomtól fűtve ért a főpilóta helyettes szentbeszédje. Jól van, gondoltam magamban. Le van tojva, majd nem járok arra a reptérre, vagy ha igen, hát nem kötöm az orrára.

Az igazi élmény azonban még hátravolt. Következő repülésem után hangpostám volt. Meghallgattam és kis híján ott helyben magam alá csináltam. A Fő-fő-főpilóta volt az. Rövid Üzenete a következőképpen hangzott

- Péter, a következő repülésed előtt mindenképpen keress meg, Torbjörn (így hívják az ipsét)

Na, mondom, kész. Engem itt helyben felnégyelnek, és kitesznek a napra száradni, hogy mindenki okuljon. Ezek megkeresték a növendékeket, azok meg elmondták, hogy én itt műrepülök a 172-esekkel, meg mindenféle frankó bemutatókat végzek. Kalap-kabát, engem innen úgy kirúgnak, hogy a lábam nem éri a földet. Az igazat megvallva ugyani volt itt egy kicsit más is. Kényszerhelyzetből az oktatók nagy része nem megy 500 láb talaj feletti magasság alá. Konkrétan szerintem ez néhány esetben hülyeség, mert 500 lábról a növendék még simán nem látja, hogy a behelyezkedése jó volt-e vagy sem. Van itt pár elhagyott füves reptér szerűség, ahol én kényszert szoktam gyakorolni. Közel s távol semmi akadály, nyugodtan lemehet az ember fűnívóba, hogy végre lássa a növendék, jól csinálja-e a dolgot. Persze az, hogy miután gázt adtunk én még ott pár méteren előadtam némi földközeli repülést már nem feltétlenül tartozott a programba. Szóval ez, meg az ominózus reggeli rácsapás emléke kellőképpen leizzasztott. Remegő kézzel tárcsáztam.

Erre ez a barom Torbjörn, ahelyett, hogy annak rendje módja szerint kirúgott volna, szimplán közölte, hogy csak azt akarta kérdezni, nem ültethetné-e be az egyik új oktatóját hozzám hogy lássa a gyerek San Diego-t a levegőből.

Hát mondom, ezért húztam fel magam? Tök feleslegesen?

Mindenesetre elhatároztam, hogy onnantól kezdve én leszek vazze, a tankönyv szerinti oktató mintaképe. Mit nekem magyar virtus meg ilyen baromságok. Kel ez nekem, hogy infarktust kapjak, csak azért mert nem bírok magammal?

Hát ez történt. Idestova jó hónapja, és jelentem azóta nagyon rendes gyerek lett belőle. Nem terhelem a magam, meg szegény fizető növendékeim idegrendszerét mindenféle ilyen baromságokkal. Persze feleannyi az élmény, viszont így lehet, hogy életben maradok karácsonyig.

Több most nem jut eszembe így hirtelenjében.

Nem tudom mikor lez legközelebb érkezésem bejegyzést írni, mert ilyen 12-13 órás napok után, csak arra vágyom, hogy beessek az ágyba. Ráadásul volt itt egy kis meleghullám is mostanában. 42 fok tartósan. Lakáson kívül-belül. így alvásra sem volt érkezésem.

Rejtő légiós regényei jutottak eszembe. Komolyan mondom, még soha nem ébredtem fel annyira csurom vizesre izzadva, mint az elmúlt két hétben. Mára viszont lehült a levegő, így este a 22 fokban frankón felvettem a pulóverem.

Franc aki megesz olyan honvágyam támadt egy kis eső, meg havazás után, hogy csak egy fél üveg whiskey után csillapodott elviselhető mértékig.

Hú majd még mesélnem kell a Kelly új lakásáról. Előljáróban annyit, hogy pontosan 3 és méterszer 3 és fél méteres. Szóval egy palota. Annyit régen röhögtem, mint amikor megláttam.

Na most megyek, mert holnap 8-tól meló.

Ha valaki még olvassa, jelezzen vissza. Köszönettel veszem.

Csövi