Kifogás...

Nincs!
Hugomék teljesen kitöltik a hétköznapjaimat. Tegnap értünk vissza SD-ba. Négy nap alatt repültünk 14 órát. Van mesélni valóm bőven. Holnap megyünk tovább LA-ba. A hét maradékát ott töltjük. Az eddigi útvonal San Diego-Las Vegas-Reno-San Francisco-Los Angeles-San Diego, közelebbről KSEE-KVGT-KRNO-KOAK-KVNY-KSEE. Volt kaland, fosás, izgalom, unalom. Készültek képek, videók és emlékek. Vesztettünk 25 dolcsit a Bellagio-ban, és megittunk három liter vizet és csak három sört.
ígérem utolérjük magunkat, csak kicsit a sűrüjéből kerüljek ki pár napra.
Türelem gyermekeim.

Geri, Apuci megvagytok még?
Többiek???

Szakmai kérdés.
Ezek a gyerekek itt a svédeknél teljesen ráálltak arra, hogy földet érés után kigurulás közben visszahúzzák a fékszárnyat. Nekem megvan erről a magam véleménye, de kiváncsi lennék, ti mit gondoltok a dologról.

Köszi, puszi

Allatkert, SeaWorld, Sunshine

Amint azt el tudjátok képzelni megy a program ezerrel. Tegnap meglátogattuk rokonainkat az állatkertben. Szívesen fogadtak.
Mai nap SeaWorld látogatással telt. Illetve előtte még beugrottunk Edivel egy pájlot sopba, hogy vegyünk NACO térképet, mert csak azon vannak rajta a VOR-ok koordinátái. Erre én telhetetlen, gyorsan leemeltem a polcról, és megvettem a H3-H4-es térképet. És, hogy miért vagyok telhetetlen? Hát mert a H jelzésű térképekkel még ráérek várni addig, amig olyan repcsivel repülök, amelyik 18 ezer láb fölött is képes üzemelni. Gyanítom, ha megpróbálnám a 172-essel, kb 14 300 lábon, ott lógnánk a srófon 70 csomóval, és akkora állásszöggel, hogy a kormányba kellene kapaszkodni, hogy ne guruljunk hátra. Szóval holnap mehetek visszacserélni a térképeket.
Ettől eltekintve minden király.
Hulla vagyok, majd jelentkezem holnap is. Szervezzük a Las Vegas-i túrát. Ezzel kapcsolatban is zsizsegnem kell kicsit a svédeknél, hogy megkapjuk az RG-t. Drukkoljatok, mert olcsóbb is, gyorsabb is, és több nyál is fér bele. Vagy ezt már leírtam, három hónappal ezelőtt, Oshkosh-sal kapcsolatban?

Na, most mentem, bocsesz, hogy ilyen röviden.

Pussz

Megérkeztek!!! Megérkeztek!!! Megérkeztek!!!

A cím önmagáért beszél.
Szegények még mindig kettőt látnak esténként a jet-lag-től, de azért küzdenek. Most bealudtak, csak ezért van időm blogolni.
A megérkezésük estéjén egyáltalán semmit nem csináltunk. Kaja, aztán kidobtam őket a Santee Inn nevű rablótársaságnál.
Az úgy volt, hogy megkapjuk a svédeknek a kedvezményes árát a szobára. Kedves voltam, üvöltöztem, sírtam, csapkodtam hisztiztem, könyörögtem. De csak nem engedtek a saját árukból. Elmentek ti a jó édes anyukátok szerelmetes bal mellbimbója mögé, gondoltam, akkor inkább elspájzolom ezt a két jómadarat a saját kis odúmban. így esett, hogy a vasárnap délutánt matrac vásárlással töltöttük. A szerelmespár megkapja az én ágyamat (jah, jófej vagyok, ágynak nevezni a matracot, amin 3 hónapja alszom a hálózsákomban), én pedig ez újdonatúj felfújható cuccoson fogok csövezni, a megspórolt pénzt pedig elisszuk... Az Edivel, mert a húgom még nincs 21. Szerintetek halálra röhögtem magam ezen, amikor rádöbbentem? Szegény. Gondoljatok bele, valaki hozzászokik, hogy elmegy egy kellemes étterembe, és a húshoz megiszik egy pohár jóféle testes, száraz vörösbort. Erre kijön IQ-mentesékhez, és a gourmet lelke konkrétan úgy ahogy van, bekaphatja. Igyon vazze kólát az való neki.
Mondjuk az is igaz, hogy igazán jó éttermet se nagyon ismerek. Nem baj, majd itthon gyártom neki a margaritat. Csak el ne kapjon a rendőr a kocsiban, mert ha berúg, minket az Edivel lecsuknak kiskorú leitatásáért. Ha ti is beszartok ezen, már legalább ketten vagyunk. Az évszázad poénja.

Ma pedig voltunk végül repülni Edivel. Aki nem jött volna rá, ő a Szandra barátja, aki egészen nagy repülőgépeken is repül. Illetve mostanában szinte csak azokon, ami érződött is szegény leszállásain. Konkrétan azt hiszem a 172-es valamivel könnyebb a "Triple-Seven"-nél. De javítsatok ki, ha tévedek.
Szóval adalék a repüléshez.
Tudom én, hogy a blog címe "CsePeti kalandjai az óceán különböző oldalain", de a kalandokat jó lenne, ha mostanában ismét redukálnánk kicsit. Tudjátok, hogy jobban szeretem, amikor lenge öltözetű hölgyekről, valamint a velük folytatott mélyreható vizsgálatokról tudósíthatok, mintsem, hogy a repülés közbeni vérnyomásváltozásokról kelljen beszámolnom. Bár a mostani kaland tulajdonképpen a repülés után kristályosodott ki.
Szóval iskolaköröztünk. Laikusoknak, ez egy olyan négyszögletű kerekerdő, amikor a futópálya körül négy darab forduló után ugyanabba az irányba szállsz le, mint amerre felszálltál. Nálunk a reptéren két pálya van. A hosszabb 27 Jobb és a rövidebb 27 Bal. A 27 Jobb-on értelemszerűen Jobb felé fordulózik a külföldre szakadt hazánkfia, a 27 Bal-on pedig... Ezt a fantáziátokra bízom.
Nah, bevezetés megvolt, mindenki képben van a lényegi infókkal, nézzük mi is történt. Az első pár körben a jobb pályára kértük magunkat, egyrészt mert kényelmesebb, másrészt mert meglehetősen limitált VFR tapasztalatom erre az irányra korlátoztódik. Történt aztán, hogy az egyik körben, végső egyenesre fordulás után kérdi a torony, nem akarnánk-e bal pályát használni leszálláshoz, most az egyszer, utána folytathatjuk a jobb-on. Természetesen elfogadtuk, majd talajérintéses átstartolás (továbbiakban T&Go), gopndoltam én címeres vadmalac, hogy jófej leszek a toronyhoz, és a többit balra csináljuk. A helyzet ugyanis, hogy a jobb pálya a fő IFR pálya, és ha bármi gyors, vagy komolyabb bringa jön, azt arra küldik, így könnyebb nekik, ha a csattogó falepkék (értsd: MI) a kis pályán duhajkodnak. Mindez rendben is lett volna. Mivel Edi repült volt időm megcsodálni a jobb pályának, pont a második fordulója alatt fekvő dombot, pár negyedmillió dolcsis villával. Közben azon filóztam, hogyhogy ez a környék nem zaj-érzékeny környezet...
Leszállunk, vagy TIZENHÁROM kör után.
Kitaláljátok?
Közli velünk, a Ben, a délutános diszpécser srác, hogy a reptér vezetés kereste.
Khrm... Rövidre fogva a helyzetet, azok a házak ZAJ-ÉRZÉKENY környezet.
Tanulság?
Ne legyetek jóindulatúak a toronnyal, vagy ha igen, legalább olvassátok el a helyi eljárásokat.
Különben nektek is neki lehet állni kimagyarázni a bizonyítványokat.
Most mentem.
Pussz

JÖNNEK!!! JÖNNEK!!! JÖNNEK!!!

Most kapcsolták ki otthon a gépet, hogy induljanak a reptérre!!!
YYYYYEEEEEEEEEEEEHHAAAAAAAAAAAA!!!!!!
Olyan szinten vagyok felpörögve, hogy a CFM-56 hozzám képest kávédaráló.
Holnap indulok LA-be. Szerencsétlenek 20 órán keresztül fognak utazni. Jól fognak kinézni, mire itt leszállnak. Nah, majd tudósítok, amint kapok hírt róluk.
Pussz

Jippppíííííííííí!!!!
Jön a Szandra!
Jah, meg az Edi is.

Helyesbítés: Olyan szinten vagyok felpörögve, mint veréb a kompresszortérben.
Kössz Pappa

Circumnavigation!

Mai napon elkanyarodunk kissé Oshkoshtól, és beszámolok a legújabb fejleményekről.
A tegnapi napon ugyanis, Joe Leone FAA vizsgáztató személyében a Szövetségi Légügyi Hivatal, úgy döntött, mostantol kezdve legálisan nyírhatom ki magam a felhőkben. Értsd: IFR pilóta lettem. Köszönöm mindenkinek a segítséget és támogatást hozzá. Főleg itt a blogon, hogy hűségesen olvassátok a hülyeségeimet. Tényleg jól esik.
Persze az igazi veterán blogolvasók már gondolhatják, hogy a CsePeti megint nem bírta befogni a lepénylesőjét.
Laikusoknak most tanácsolnám, hogy ugorjanak egy bekezdést, ahol végre elkezdünk a rendkívül buta, de annál sokkal kövérebb Emilyvel foglalkozni.

Szóval repülünk 4500 feet-en, On Top (ha ez valakit érdekel elmagyarázom, HC-s kapcsolatokkal rendelkezők megpróbálhatnák otthon is bevezetni). A feladat JLI VOR 246-os radiálján, és MZB VOR 326-os radiálján található CARIFF ponttól északra a 326-os radiálon szabvány várakozási légtérbe belépni és várakozni. Na, én gyorsan osztok-szorzok, majd kibököm ott neki, hogy ez egy Direct belépés lesz, lévén, hogy a JLI R246-ról közelítünk.
Erre asszondja, biztos???
Amint az várható, én ott helyben elvesztettem az eszméletemet. Újraszámolom a 70 fokos egyenest. Csak ugyanazt adja ki. Mondom, biztos, igen, és elkezdem ecsetelni, hogyan is fogunk belépni a várakozási légtérbe.
Erre asszongya: NEM!!!
Namost, az egy dolog, hogy bele akar zavarni a málnásba, és visszakérdez, de hogy kategorikusan kijelentse, hogy NEM, az már az én cizellált lelkemnek sem feküdt.
De IGEN, mondom, és elkezdem neki mutogatni a 70 fokos egyenest a pörgettyűs iránytűn.
Erre azt mondja ez a zseni, hogy amit én mondok, az Párhuzamos belépés.
Ezhülye! Már épp elkezdtem volna magyarázni neki, miért is teljesen hülye, amikor kissé ingerülten elkezdett a térdblokkja után kaparászni.
Hoppá, mondom, kezdi felhúzni magát emberünk. Annyira azért rutinos vagyok, hogy megfejtsem, a vörösödő fej, és a kissé összeszorított száj azt jelentheti, hogy a mai napon is VFR pilótaként kell majd berúgnom.
Nem lesz ez így jó. Mondom neki, hogy de azért nem vagyok benne teljesen biztos. Erre felrajzolja a papírra a várakozási légteret, majd behúzza rá a 70 fokos egyenest. A ROSSZ IRÁNYBA!!! Én ott helyben elszédültem, mert az alapján a mi belépésünk valóban a párhuzamos szektorba esett volna. Gyorsan elbúcsúztam az aznapi IFR vizsgámtól. Ha ugyanis Mr. Leone valóban Parallelt akar ott csinálni, az ÉLETBEN nem jutunk vissza a 326-os radiálra. Akkor ugyanis az entry végén balra kell fordulni, és onnan eltalálni a radiált, amihez a forduló végén BŐVEN messze leszünk. Szerencsére nem így történt, mert Joe elkezdett valami logikát belekeverni, ami arról szólt, hogy a legkevesebbet a könnycsepp (Teardrop) belépéshez kell. Ha emlékezetem nem csal Hamlet mondta annó erre, hogy "őrült beszéd, de van benne rendszer". Számolgatok, számolgatok, és végül arra jutottam, ha nincs qrvanagy pechem, hogy pont elkapjunk valami hátszelet, egy jó nagy 30-40-fokos intercept szöggel jó esetben kijön a Teardrop, és a végén eltaláljuk a radiált.
Igen, mondom neki, én tévedtem, valóban Teardrop.
Ha azt mondom CSUROM víz voltam rövid diskurzusunk végén, hát nem fejezem ki magam elég plasztikusan. Konkrétan az ázott kutya hozzám képest az év Playmate-je lehetett volna.
Persze, amint azt a bevezetőből sejteni lehet, végül összehoztam a Holdingot, utána pedig (valami véletlen csoda folytán) sikerült a jó irányba fordulni a DME Arc-on, és tartani a 10 mérföldet OCN VOR-tól.

És akkor ezután a borzasztó szakmai zagyva után, nézzünk valami emberibb téma után.
Megünneplendő IFR vizsgámat, este lementem a Fregattba. Ott pediglen, a szokásos népségen kívül találkoztam Catrina barátnőjével, Emilyvel.
Emlékeztek még Jessicára? Aki valaha tanult oroszul, és azóta a a keleti blokk avatatlan szakértője? Nos Emily annyiból rosszabb, hogy három évet élt Magyarországon. Na, erre varrjatok gombot. Valamennyit beszél magyarul is, amit persze én szokásos stílusomban kijavítottam párszor. Nem is csodálkoztam, amikor az én angolomra kijelentette, hogy "rossz a nyelvtan, de azért még érthető". Sikerült a lelkébe taposni? De kár.
Kis hazámat ugyanis le "piszkosozta".
Akik ismernek, azok tudják, hogy igyekszem az előítéletet olyan távol tartani magamtól, amennyire lehet. Múltamból fakadóan, nem érzem, hogy tisztem megitélni bárkit is származása, családja, vallása vagy a haja színe alapján. Emily azonban elkezdte M.o.-ot Romániához hasonlítani. Amikor rákérdeztem, hogy ezt mos fejtse ki bővebben, a válasz az ország közelsége volt. Asszongya, hogy csak pár óra autóútra van, akkor az lényegében ugyanaz. Én csak néztem.
Asszem kicsit belemásztam a lelkébe, amikor rákérdeztem, TÉNYLEG 3 évig élt-e Otthon.
Ennyire nem lehet valaki amerikai.
De lehet.
Ráadásul elkezdte mondani, hogy a magyarok mennyire nem szeretik egymást és a hazájukat.
így csak a poén kedvéért, meg ezért mert ezzel kicsit fel is húzott, előadtam neki egy olyan patriotista, hungarista, revizionista szöveget, hogy a Csurka, külön felvonást fog nekem szentelni kovetkező drámájában. Volt abban valami, amit mondott, nade nemár, hogy egy kövér amcsi tyúk megmondja nekem, hogy mi a frankó otthon. Pofám leszakad.
Én jól szórakoztam, ők pedig megállapíthatták, hogy vannak még igazi magyar-magyar hazafik.

Szakmai sztori.
Váltogatunk ma kicsit.
Mick Joyce ismételten kitalálta, hogy Catalina szigetre akar repülni. Múltkor ugyanis, amikor a Sal-lal repültek, nem jutottak el oda. Én az égnek emeltem tekintetem, és könyörgőn kérdeztem, ugyan magyarázza már el nekem, miért jó nekünk, hogy EGY aza EGYETLEN darab motorral zakatolunk 40 mérföldnyi víz fölött??? Persze a végén csak rábeszélt az a gyerek. Repülgetünk repülgetünk. Az óceán fentről gyerekek, hihetetlenül szép. Catalinara nem akartunk leszállni, mert 20 dolcsi a leszállási illeték. Bizomány, itt is kezdik bevezetni ezt a cuccot. A genyák. Asszongya a Mick gyerek, hogy majd csinálunk egy átstartolást. A Touch&Go (talajérintéses átstartolás) ugyanis nem engedélyezett a reptéren. Na, mondom annak aztán az égegyadta világon semmi értelme. Akkor már inkább megmutatom ennek az ég-vigécnek mi is az a magyar virtus.
Mondom neki, Smoke-olni fogunk. Persze nem értette. High-speed-low-approach, mondom neki. Erre megkérdezi, hogy az legális-e.
Majd kiderül, mondtam vigyorogva. Nem nyugtattam meg :-)
De, hogy én is, az überbarom, pont egy hegytetőn levő severe turbulence-ben fekvő repteret akarjak sturcolni. Hát volt küzdés.
Szegény Mick, azt hitte a Low Approach olyan 500 feet-en lesz talaj felett. Szerintetek tévedett??? Ráadásul a végén a földön maradtaknak szóló billegtetést sem élvezte. Nem értem mi baja van a srácnak :-)

Váltsunk.
Csináltam paprikás csirkét. Köszönet érte a segítő szándékoknak. Minden igyekezetük ellenére sikerült elszúrni. De azért ehető volt. A hagyma nem ment szét, és kicsit sótlan is lett. Na bumm, nagy dolog. Elsőnek nem rossz!
Sal is kapott belőle. Épp toljuk befele az arcunkba, amikor megjegyzem, hogy nincs kovi ubink. Erre feláll a faszi, és elővesz a hűtőből egy dobozt. Huhh, mondom, király, van savanyúság. Persze...
Sal ugyanis egy nagy doboz olajbogyót vett elő. Néztem, ahogy eszi a paprikás csirkéhez az olajbogyót, és azon filóztam, hogy vagy mi magyarok vagyunk baromi hülyék, hogy ezt eddig nem találtuk ki, vagy Sal-nek van valami komoly gyermekkori traumája.
Megkóstóltam.
Jövő héten elkezdek kovi ubit eltenni.

És most...
Postabontás! (gondolkodtam, hogy leírom a tegnapi, Big Bear reptéren elkövetett sturcomat is, de félő, hogy valaki utánanézne és kiderítené, hogy az a reptér 6700 feet-en fekszik :-)

The Elf!
Köszönöm a felajánlást, elgondolkodom rajta. Egyelőre maradunk itt. Ide kell szoktatni a népeket. De dobj egy mail-t a carpentair kukac yahoo pont com-ra, megbeszéljük, mert minden megoldás érdekel. Hát még egy saját honlap. Bár biztos akkor is sírna a szám valamiért.

UL-Anonymus!
Nem is tudom, hogy mi az igazi különbség az európai, illetve az itteni UL kategória között. Azok a home-built-ek itt már nem UL kategóriák, de abban igazad van, hogy már a Kit Fox-is gagyi tákolmánynak tűnik egy pár ilyen négyszemélyes, behúzható futós csodabringához képest. Én persze megmaradok A-B-C-D meg még mittomén hány kategória rajongójának, de tény, hogy ezek az emberek szinte bármiből repülőt csinálnak, és repülnek is vele. Persze az csak ebben az országban lehet, hogy valakiknek ennyi ideje legyen.

Meow!
Köszönöm a drukkot, rámfért (amint a mellékelt ábra mutatja).

Nic..
(-: Köszönöm a telefont. Sosem hittem volna :-)

És most az örömteli hír! Holnap jönnek a hugomék!!! Megyek értük LA-be. Teljesen, totálisan fel vagyok dobva ettől. Majd mesélek, és csinálok fényképeket... Ha hoznak magukkal fényképezőt, mert az enyém, ha emlékeztek, Pittsburgh-ben maradt.

Na Ciao mindenkinek.

Pusszantás!

Oshkosh folyt..

Szóval a valtozatosság kedvéért ismételten tele van mindenem ezekkel a blogszerkesztőkkel. Az a szerencsétlen, elmebeteg, nyomorult, aki lescriptelte ezt a cuccot, úgy csinálta, hogy nem a képhez csatolta hozzá a nagyobb képhez vezető linket, hanem ahhoz a sorhoz, ahová legelőszöt belinkeled. Hogy ezt milyen logika vezérelte, nem tudom, de csak gratulálni tudok hozzá.
Értsd: nem tudom elmozdítani a képeket a szöveg elejéről, mert akor elveszik a link, és lőttek a nagyobb képnek, és sasolhatjátok kicsiben.
Na mindegy, így kulturálatlanul kinéző blogbejegyzés lesz ez az Oshkoshi. Engem most már nem érdekel. Ezt kapjátok, ezt eszitek :-)

Node folytassuk, mert sosem jutunk ötről a hatra.
A megérkezésünk utáni első komoly "élmény-kép" alább látható
Csak, hogy mindenkinek tiszta legyen a kép. Most épp a "midwest"-en vagyunk. Farm országban. A John Deer nevű cég pedig számolatlan mennyiségben bocsátotta a rendezvény rendelkezésére a traktorait, terepjáróit, homokfutóit, és golf-autóit. A fent látható járgányokat "tram"-nek nevezték, és lényegében tömegközlekedési járatok voltak. Három ilyen vonal biztosította az eljutást a reptér déli csücskéből, az úgynevezett "North 40"-ba, amely a reptér északi részében, a 9-27-es pálya északi illetve délnyugati oldalán parkoló, mintegy 8000 repülőgépet jelölte. Az igazi érdekesség, hogy mind a traktor sofőrje, mind pedig a vontatmány hátuljában ülő személy, úgynevezett volunteer, vagyis általában valami öreg muksó, aki a szabadságában fogta magát és a Cessna 195-ösét, feljött 30-adszorra is Oshkoshba, és önkéntesen vállalta, hogy naponta pár órát furikázza a népet megállótól megállóig. Lényegében az összes lényegi munkát ilyen volunteerok végezték, a biztonsági kordon felügyeletétől kezdve egészen a repülőgépek földi mozgásának ellenőrzéséig, a jegyeladáson keresztül, bizonyos önkiszolgáló éttermekben kajaosztásig.
Ez pedig itt az ultralight-os őrültek háza tája. Nem mondom, hogy eddig megvetettem volna azokat, akik ilyen szuper könnyű masinával röpködnek, de tény, hogy sokat nőttek ezek a fiúk, és persze lányok a szememben. Nagyon sokukban még bőven érződött az az igazi "flieger" mentalitás és összetartás, amely a világ ezen a pontján gyakorlatilag kiveszőben van, az indusztrializált repülős társadalomból. Majd ezt egyszer elmagyarázom. Szóval a Barn, volt második otthonunk. Amint azt az indiánlány előszeretettel hangoztatta (nem mintha nem jöttünk volna rá magunktól, mert őt még Oshkoshban is mindenki a nevén szólítotja :-), már két évvel ezelőtti Oshkoshi túrája kapcsán is az ultralight-osok hangárjában volunteer-kodott, így a John is, és én is erre a sanyarúnak egyáltalán nem nevezhető sorsra jutottunk (azzal a különbséggel, hogy én ezen kívül elzarándokoltam a Flight-Line-ra is, de erről majd később). Az UL-esek ugyanis, Gery szavaival élve, tudnak élni. A vodkával töltött dinnye csak egy volt a húzásaik közül. így most lássunk párat a masináikból.
Ezt a képet érdemes kinagyítani. Az előtérben látható kék csodát fogalmam sincs, hogy hívják. A lényege, hogy MINDENNÉL könnyebb. Konkrétan asszem olyan 100 kiló az egész szerkezet, motorral együtt, és nem kell hozzá semmiféle papír, hogy az ember vezesse. Kár, hogy közelebbi képet nem csináltam róla, de így is látszik talán, hogy nem egy repülő tankról van szó.
Ez a csoda bőven pályázhat a leg értelmetlenebb repülő szerkezet kategória győztes címére. Konkrétan egy kétemotoros easy-rider. De semmilyen kategóriába nem fér bele, mivel UL-nek túl nehéz, és túl sok motorja van, kétmotorosnak meg... Na ne röhögtessük ki egymást. De azért király kis repülő, nem?
Ugyanaz közelről... pepitában.

És a két Rotax. Próbálok még többet mondani róla, de nem tudok. :-) szemem szám, tátva. Lépjünk!

Azt hinnéd trike. Tévednél. Frankó, rendes aerodinamikai kormányzással megáldott vászonherkentyű... tricikli... Nem semmi

Kicsit ugrunk időben, de tematikailag az UL-ekhez közel tartoznak az ún. "Home-built", vagyis a sufniban tuningolt, és felépített repcsik. Most persze azt gondolnátok csörgő-zörgő tákolmányokról van szó. Fityiszt, ezt lessétek meg.

Ezért pici, hogy kiférjen a garázsajtón, de cserébe megy, mint a golyó.
Közelebbről.
Szintén nem egy mindennapos szerkezet. Otthon épített (otthon, ha emlékezetem nem csal, "kit" repcsiknek hívják ezeket), kis fogyasztású életveszély. Kb így tudnám aposztofálni.
Na erre próbáld ráfogni, hogy hagyományos szárny elrendezés.

Azt mondod P-51? Azt mondom ott ketyeg a Rotax az orrában. Úgy bizony, ez egy Home-Built replica. Beszarás, mi?

Nyájas olvasóim!

A holnapi napra vagyon kitűzve az IFR vizsga maradéka, így én most elteszem magam. Kéretik drukkolni. A továbbiakban folytatjuk Oshkosh-sal, valamint megemlítjük majd Catalina szigetet, és az áthúzást, valamint a paprikás csirkét és az olajbogyót. További kellemes csütörtököt mindenkinek. Találkozunk holnap.

Pusszanat

Oshkosh

Hát itt volna! Először is a képekről, kis méretben kerülnek fel, mert úgy vettem észre ez az egyetlen módja, hogy nagyban is meg lehessen nyitni őket. Szóval, mint azt nagyságrendileg tudjátok, Mick Joyce nevű ír haverom lógva hagyott a fán, így autón, vonaton, repülőgépen jutottam el Pittsburgh-ön át Ohióba. Ott az indiánlány felcsempészett az Oshkosh-ba tartó 6:20-as 172-esre, és már repültünk is a nagy kaland felé.

Az időjárás, ahogy errefelé mondják, kőkemény IFR volt.

De legalább jó képeket lehetett készíteni, ahogy a rétegek között repültünk. Akik únják a felhőket, most tessék lejjebb scrollolni, mert ez kőkemény felhővarázs lesz.

Nah, elég legyen ebből. Szóval az indiánlány és John Pinter nevű tulajdonos/pilótánk ültek elől, és próbáltak több-kevesebb sikerrel odatalálni az uticélunkhoz.
Jómagam pedig hátul foglaltam helyet. Kinézetemről csak annyit, hogy akkor már harmadik napja nem fürödtem (nyilván rajtam kívül álló okok miatt. érted! :-), így semmiféle megjegyzést nem fogadok el.
Szóval úton voltunk Oshkosh, Wisconsin felé.

Asszondod dögunalmas vidék? Elárulom, hogy pontosan ilyen egészen a Rocky hegységig. A kepen lathato utak, viszont felülmúlhatatlan segítséget képeznek, amennyiben pontosan észak-dél, illetve kelet-nyugat irányban futnak. Komolyan gondolkoztam, hogyha a városok mellé pár tíz méteres betűkkel odaírnák a nevét, egész feleslegessé válna a térkép hasynálata.

A fenti kép büszkeségem. Na nem mintha fényképezői tudásom volna említésre méltó, viszont zsenge szimulátoros éveimben, amikor már létezett az FS 95, meg 98 ilyen vidékek fölött repkedtem azzal a cuccal. Konkrétan mindig szidtam a programot, hogy hogy lehetnek annyira fantáziátlanok, hogy ilyen egysíkú vidéket rajzolnak ehhez a játékhoz. Na most döntsétek el ti. Ezen a képen is tisztán látszik, hogy grafika! Kit akarnak átverni?
Sosem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer erre a vidékre, amiről annyit álmodoztam a számitógép képernyője előtt ülve. Köszönöm, mindenkinek, aki ezt lehetővé tette.
Hüpp-hüpp.. Szipák-szipák..

Ez pedig mar maga Chicago! Jó messziről, és szar is a kép, de legalább valami látszódik.

A mai bejegyzés bucsuzójául pedig, az első kép Oshkoshból.

A háttérben látható apró pontok tömegei az érkező Cessnak. Kb 50 volt belőlük, egyszerre jöttek, nem igazi kötelékben, inkább ilyen laza rajban. De félelmetes volt nézni, ahogy ezek 5ö-en egyszerre beesnek a reptérre.

Nu, holnapra képek és beszámolók a terv.

Pusszanat mindenkinek.

P.S.: D. Gellert bajtársnak küldtem emilt, de nem válaszolt. Ha még olvasol, küldj mailt. Érdekelnek a kérdéseid.

Csövi

Khrmmm...

Szoval nem raktam fel masnapra kepes beszamolot, de ezen gondolom mar meg sem lepodtetek.
Miota visszaert probalom magam utolerni, de egyelore mostanra sem teljesen sikerult. Penteken repultunk a Nick-kel, hogy be tudjam fejezni az IFR vizsgamat, utana meg aznap a Mick Joyce-szal Palm Springs-be. Emberek ezek az amerikaiak nem normalisak. Vagy ezt mar mondtam??? Palm Springs kint fekszik a sivatagban. Pontosan 40 fok volt delutan 5 orakor, a szellozo olyan volt, mintha egy hajszarito nyomta volna a kepembe a forro levegot. Na ebbe az idojarasba csinaltak egy olyan varost, amelyik zsigerbol megdonti barmely mas varos egy fore eso golfpalyainak szamat. Nem tudom hany millio tonna vizet hasznalnak egy het alatt, de van egy olyan erzesem, hogy par afrikai orszag boldog lenne vele par evig. Ehhez kepest a szel bar palya iranyu volt, de 13 csomo, 28-as lokesekkel, es teljesen turbulens. Szoval jo elmeny volt. Odafele Mick volt a PF visszafele en. Bizony, raadasul jobb ulesbol.
Nem akarom fenyezni magam, de brutalisan jo voltam!
Felmentunk 8500-ra, hogy atferjunk a hegyeken, beszelgettunk SOCAL, es kozli a faszi, hogy engedelyezve a Class B-n keresztul (otthoni szakiknak, ugyanaz mint a TMA lenyegeben, csak picit nagyobb). Ilyen se nagyon tortenik minden nap. Szoval fent maradtunk jo magasan, mar szinte lattuk a repteret, pedig az egy hegy mogott van. Elkezdtem sullyedni, mar nem emlekszem pontosan milyen messzirol, de a lenyeg, hogy olyan popecre jott ki az 1000-1200 lab/perc-cel a sullyedes, hogy szinte gazt sem kellett adni leszallasig. 3 merfoldes long final, kora esti nyugodt levego. Es ha azt mondom, hogy megguritottam a masinat, hat nem fejezem ki magam eleg plasztikusan. egy masodpercig szolt az atesesjelzo, majd egy alig hallhato nyikkanas, es mar gurultunk is. Huhh, meg most is beleborzongok ha ra gondolok. Persze a lenyeg amiert mindezt leirom, hogy jobb ulesbol repultem, es nem is emlekszem szalltam-e le valaha jobb ulesbol. De hat egyszer mindent el kell kezdeni.
Csak a Mick-et kell meg kinevelnem Multi Crew-ra, mert abbol meg eleg gyengus.
Na de mar eleget fenyeztem magam, itt az ideje, hogy rohogjetek is rajtam.
SZoval az ugy volt, hogy masnapra kitalalta a Mick, hogy menjunk Catalina szigetre, nezzuk meg, az milyen cool lesz. Cseppet sem zavartatta magat, hogy kb 30 percet kell egy nyamvadt motorral nyilt viz folott repulni. Asszongya a srac, hogy egyet se feljek, o mar volt ott oktatoval, nem lesz semmi problemo. Mondom neki, jovan fiam, akkor briefingelj vizreszallasbol, mert en nagyon regen beszelgettem ilyenrol utoljara szakival. Erre nez ram nagy szemekkel, hogy mivan. Svedekre jellemzo alapossaggal meg veletlenul sem oktattak ki hogyan kell vizen romma torni agy repcsit. Kenytelen voltam elovenni szinte elfelejtett infoimat, es elmondani neki, amire emlekeztem. Leszallas lehetoleg szellel szemben, de mindenkeppen hullamvonallal parhuzamosan, full fekszarny es full-stall leszallas, futo rogzitett, ugyhogy azzal nem sok lehetoseg van, valoszinu orrarant minket amint beleer a vizbe, impactalas elott ajto-ablak kinyit, bofa befog es imadkozik. A legszebb az egeszbe, hogy Sal, a szobatarsam, aki eg eleteben nem repult 737-esnel kisebb repcsivel, kitalalta hogy o is jon, es vegighallgatta szinte szorol szora a fenti stilusban eloadott biztonsagi bemutatomat. Hat... Lattam mar jobb szinben levo vizihullat nala, azt meg kell hagyni. El is hataroztam, ha valaha legkozelebb utast viszek Catalinara...
Meg jobban kidomboritom a becsapodas elott es utani teendoket! Valami elvezet nekem is legyen mar benne, nem? Genya vagyok? Hehe!
Szoval minden megy mint a karikapacsalas, a valtozatossag kedveert kiderul, hogy elfogyott a benya a svedeknel. Semmi gond, mondom, majd relocate-elunk a BP-hez (laikusoknak, "atgurulunk", de a relocate sokkal jobban hangzik), es majd onnan vetelezunk. Beszallunk a gepbe, Mick nekiall az ellenorzolistanak. A hajtomu inditas elotti checklistet meg csak-csak megertettem, de amikor nekiallt a navigacios muszereket babralni, mar kezdett kisse felmenni bennem a pumpa. Csak nem kell ILS hogy odatalaljunk a repter masik oldalan levo benzinkuthoz!!! Szerinte kellett...
Na en kiidegeltem magam rajta, atgurulunk, megtankolunk (azt a szuttyogest, amit kozben eloadott, mar nem is emlitem). Visszaulunk, indul a checklist domping, MINDENT, amit mar egyszer leellenorzott, meg egyszer megnez, ahogy a papiron van. Ami onmagaban nem is lenne baj, de az egyetlen kicsit is lenyeges dolgot, meghozza, hogy nem toltottuk-e tele a tankot vizzel, eszebe se jutott megnezni. Erre mondom en, hogy jo az ilyen checklist olvasas, csak ezt is esszel kellene csinalni.
Nagy kapcsolgatas kozben, en egyre idegesebb vagyok. Egesz nyugtalanul feszkelodtem. Egy ideig azt hittem miatta huztam fel magam, amin csodalkoztam, mert alapvetoen keves nalam turelmesebb emberrel talalkoztam. Aztan az ov tajekrol jelentkezo nyomas meggyozott, hogy nem alaptalan az idegessegem. Hogy rovidre fogjam, megallittattam vele a motort, kiszalltam a gepbol, majd panikszeru futolepesben rohantam az Anglo American Aviation nevu repulosuli mellekhelyisege fele, amit par masodperccel kesobb, lenyegeben apro darabokra robbantottam.
Mikor vegeztem, meg remenykedtem, hogy a belolem kijott anyagnak nem akad utanpotlasa, tevedesemre azonban hamar radobbentem, mikor visszaerve a gephez, nemes egyszeruseggel sarkon fordultam, es az elozohoz hasonlo sebesseggel igyekeztem vissza fent emlitett oktatasi intezmeny wc-jenek romjai koze, hogy megadjam neki a kegyelemdofest, es a folddel tegyem egyenlove.
Mit mondjak...
Sikerult!
Ebbol gyorsan kiderult szamomra, hogy az anapi repulesemnek lottek, igy visszavitettem magam a svedekhez, a Mick meg a Sal elmentek repulni isten hirevel.
Gondolkodom mi beszamolnivalom akad meg az elmult par napbol.
Jah! Legjobbakat nem is mondtam. Miota elmentem az osszes foglalt csaj a fregattbol szakitott a pasijaval. Catrina 2 ev utan a Sean nevu apolttal, Stefanie szinten kb egy ev utan az Ingva nevu norveg tetovalo orulttel. Kiteszem a labam a varosbol, oszt rogton mindenki megorul itten. Hat nooooormalisak ezek???
Nem baj, annal tobb szingli no a kornyezetemben. Nem fogom banni, ugy dontottem.
Ma csinaltam csirek porkoltet! Sotlan lett, es a hagyma nem fott benne elegge szet, de kezdetnek megteszi. Sal megette, utana elszivtunk egy vizipipat. Nem rossz az a cucc, de nem is jo. Jol megasszontam.
Alakul a beszamolo Oshkoshrol, csak nem gyozom valogatni a kepeket. Turelem gyermekeim. A jedi legfontosabb tulajdonsaga a vegtelen turelem, csak igy kerekedhet a sotet oldal kivancsisaga fole.

Und jetzt... Postabontas.

Apuci!
Mindig orom hallani feloled. Jo koran keltel ma reggel, befogtak melozni??? Ismered a mondast, jo munkahoz ido kell, nekem pedig meg a szarhoz is. Dolgozom a beszamolon.

The Elf!
Udvozollek teged hazunk tajan. Tobbiek kedveert mostantol kinevezett hazitundenket az origo forumarol ismerem virtualisan. A320 nicknevu jofej emberke pedig neha a vernyomasomat emelgette. Mindazonaltal, arra kerlek, a forumrol ne itt tudosits, nezem en azt rendesen, majd ha van valami kozlendom, beirok oda. Elozo commentedhez: a faszikam, aki elmagyarazta a repulest, teljesen jofej volt, nem tudta hogy repulok, en meg altalaban is mindig nyitott vagyok az uj infokra.

Nu, most lepek, majd felrakom a beszamolot holnap.
TEEEEEEENYLEG, na!

Back to life

Úgy tűnik, az amerikai egyesült államok különböző repülőterei az egyedüli nyugodalmas helyek, ahol a blog írónak lehetősége adódik alkotói tevékenységének kifejtésére. Most itt ülök a Cleveland Hopkins internacionalista repülőtér C18-as kapuja előtt, várván, hogy elinduljon velem a repülő csodamasina Houston felé. Megnyugtatlak benneteket, hogy mivel olvasnivalót egyáltalán nem raktam a kézipoggyászomba, a blog írás marad az egyetlen szórakoztat tevékenység számomra. Ez annál is inkább lehetséges, mivel (God Bless America) minden repülőtéren van laptop terminál, ahová az ember bedughatja, és feltöltheti a kompjuterét. Fasza, mi?
Szóval véget ért rövidke, 3 hetes szabadságom, megyünk vissza gályázni Dagóba. Röviden összefoglalva, voltam Pennsilvaniaban, Ohioban, Wisconsinban, Illinoisban, és megint csak Ohioban. Az indiánlány segített nekem eljutni ezen helyekre, illetve az esetek többségében aktívan közreműködött, az oda- & visszaszállíttatásomban, cserébe én segítettem neki elköltözni a reptérről, meg elfogyasztani a sörkészletet. A jenki építészeti tehetségről meg csak annyit, hogy képesek olyan házat építeni, ahová nem fér be egy tök normális, átlagos kétszemélyes ágy. Annyit mondok, az indiánlány most nem boldog.
Ezen kívül megismertem egy csomó remek embert, köztük Trinityt, Dagobert bácsi alkoholista, alaszkai unokáját. Jah, ezt el kell mesélnem. Láttam Dagobert bácsit. Verem a fejem a falba, hogy nem csináltam róla fényképet, de a nagy asztal szerelgetésben a fényképezőgépem Pitsburgh-ben maradt a nagyszobai káoszban. Lehet gratulálni zsenialitásomhoz. Szóval Dagobert bácsi. A fószer kb 150 centi magas, hegyes pocakkal, valamint antik filmekből ismert pápaszemmel az orra hegyén, amely egy arany lánccal van biztosítva leesés ellen. Ezen kívül van nála egy pénztárca, amely szintén lánccal biztosított, s saját két szép szememmel láttam benne 5 ezer dollárt eltűnni százasokban, és kb biztos vagyok benne, hogy ennek a tízszerese van abban a tárcában. Ő kéremszépen a Weltzien SkyPark (15G) repülőtér teljes jogú, egyedüli tulajdonosa. Egymaga építette a repteret, és egymaga is igazgatja (lévén, hogy megnyerő személyiségével képes magától mindenkit pillanatok alatt elűzni. Engem megszeretett... amint odanyomtam a kezébe pár száz dollárt). Fogalmazzunk úgy, hogy Dan (Dagobert bácsi polgári neve) összetett személyiség. Ugyanúgy, ahogy Trinity is az, Dan bácsi 17 éves alkoholista unokája alaszkából (rengeteg érdekes játékot tanultam, amellyel ezek az eszementek ott fent északon elütik unalmas perceiket a -57 F-ban, ha jól számolom, az kb -50 C, a töksötétben télen), aki meghívott magához Karibu-ra vadászni. Ha ez összejönne valamikor, már csak Afrikába kellene eljutnom oroszlánra vadászni, és tisztára Széchenyi Zsigmond nyomdokaiban éreznám magam.
Oshkoshról ezúttal azért nem ejtek szót, mert van kb 250 képem, amiket blog formára rendezek az elkövetkező napokban, és majd úgy írom az élménybeszámolót. És most nehogy azt mondjátok, hogy mindig ezt ígérem, és aztán nem lesz belőle semmi, mert most TÉNYLEG megírom. Komolyan, ha nem, megmondhattok anyukámnak.
Viszont repültem a SkyParkban. 750-800 méter hosszú, ámde kb 8 méter széles pálya, amelynek a közepén ott virít a Rám-szakadék. Ez kétszeresen is igaz, mert az első megközelítésem közben, Rám szakadék a teljes előző napi sörkészlet, izzadtság formájában. Szóval király kis reptér.
Most megyek, beszállok a repcsibe, majd vagy onnan folytatom, vagy Houstonból. Drukkoljatok, hogy ablak mellé kapjak helyet. Akkor megint egész úton sasolhatok kifele. Pont mint a Frankfurt-Los Angeles közötti 14 órás úton, amiből 12-ben kifelé bámultam. A maradék kettőben, meg zabáltam a Lufthansa kajáját. Meg tudnám szokni ezt az életet... Jah! Hogy azon vagyok most éppen? Hát utáljatok nagyon.
Nos, elaludtam a repcsin, de leszálltunk Houston-ban. Laszálltunk?!!! Úgy nyalta oda a betonhoz, hogy ehhez képest a fingó lepke, recsegő szélgörcsös potrohos. De azért egyszer ma is röhögtem. Még felszállás előtt, a biztonsági bemutatót megelőzően bemutatnak egy reklámfilmet a Continentalról, ékesen kifejtve, hogy milyen modern, új a flotta, hogy ez a legfiatalabb az egész amerikai egybesült államokban, bla bla bla. A lényeg, hogy mindezt egy FULL analóg 737-300-ason, amilyen szerintem a MALÉV-nak sem volt soha. Nem mintha ez bármin változtatott volna, de én még sosem láttam analóg 300-ast, és egész viccesnek találtam. Persze ha most a nagyokosok ezt olvassák, majd jól megkapom, hogy milyen kulturálatlan vagyok. Másik nagy élmény volt, hogy vészkijárati melletti széken kaptam helyet. A hájam ugyan kilógott két oldalt a székről, de annyi ülés helyem volt, amennyi első osztályon sem. Ezen kívül végre ablak mellett ülhettem, ami számomra azt jelenti, hogy onnantól, hogy a repcsi megmozdul, egészen utazómagasságig, én az üveghez nyomom az orrom, és tele lehelem az ablakot. A mellettem ülő faszi kedvesen megkérdezte, hogy ez-e az első utam repülőgépen. Mondtam, hogy nem már utaztam néhányszor, de mindig nagyon élvezem. Ezután kedvesen elkezdte elmagyarázni, hogyan is működnek a szárnyon látható kormányszervek, mitől repül a repülő, én meg okosan bólogattam, és magamban megállapítottam, hogy odakünn 500-as idő van.
Na ezt is elmondom, 500-as időről ut eszembe, majdnem elmentünk vitorlázó repülni, de az indiánlány az utolsó pillanatban kitalálta, hogy az egész nem éri meg. Bizonyos szempontból igaza volt, de a szívem szakadt meg, miután két nap folyamatos hergelés után, mégsem csavartunk egy jót.
Most lassan indulandusz van San Diago-ba, ha minden igaz Sal vár majd a reptéren, elvisz kicsi kocsimhoz, amely a svédeknél vár rám, remélem hűségesen. Bár két napja beszéltem Mick Joyce-szal, és azt állítota, hogy még megvan.
Most verem a fejem csak igazán a falba, hogy ott hagytam a fényképezőt Pittsburgh-ben. Konkrétan most épp 36 ezer lábon repülünk (legalábbis nekünk varangyoknak ezt mondták a szakik onnan elölről) és ahogy New Mexico és Arizona között repültünk, olyan félelmetes zivatarokat csodálhattam, hogy ki kellett mennem a klotyóba. Imádom a felhőket, a zivatarokat meg különösen... Jó messziről! Komolyan elgondolkodtam, hogy ha mégis felrepültünk volna a Mick-kel Oshkosh-ba ezek a cuccok jócskán megszívathattak volna minket. Na mindegy, most itt ülök egy 737-800 asban (ismét vészkijárat mellett, nemtom minek köszönhetem, hogy a srác így megszánt).
Na ezen most beszarok! Olyan műsort mutatnak itt a gépen, amelyben azt mutatják be, hogyan keresi New York-ot a jenki fiatalok 50%-a Californiában. Végülis... nézzük a jó oldalát. Legalább tudnak saját magukon röhögni.
Huhh, most mondta a kormányos, hogy 79 F (kb 26 C) van SD-ban. Mivan, jön a tél???
Jópofa volt Ohiot látni, kicsit európaiasabb éghajlat, meg minden, de ha már egyszer Dagót választottam amerikai tartózkodásom színhelyéül jó lesz végre visszatérni a sivatagba.
Jah, nem is meséltem, találkoztam egy pilcsivel Houstonban. Mentem, mendegéltem azon a bazinagy interkontinentális reptéren, amikor egyszercsak elém kerül egy pilóta, vonszolja maga után a táskáját, és lám, van rajta egy marhanagy H betű. Tudjátok, ilyen kocsira ragasztható matrica. Kedvesen megszólítottam, hogy
Hé! Te voltál Magyarországon? Mer én is magyar vagyok ám, he!
Majd ezután eldumáltunk vagy fél órát, mialatt ittunk egy kávét a Starbucks-ban. Úgy rémlik, Greg Hoggat-nak hívták, a Continental Expressnek repül Embraer jeten, és azt rebesgette, hogy a cég be akar indítani valami leányvállalatot európában. Mondtam neki, szóljon, ha kellek neki. Azt mondta keressem meg, ha kész vagyok, és megbeszéljük a dolgokat. Hmmm... Ez is csak amerikában történhet meg, hogy leszólítok egy pilcsit a reptéren. Teljesen jófej emberke volt. Ja, és kapitány. Vagy csak feltett négy csíkot, hogy imponáljon mindenkinek.
Najóvan gyerekek, lassan süppedünk befele délkaliforniába, várnak ránk a pálmafák és a Pacifista Óceán. Hazaérek, még beszámolok, hogy minden rendben van-e kis házam táján, oszt felnyomom eztet az írást a blogra, és reménykedem, hogy van, aki még olvassa ezt az egészet, lévén, hogy kb havonta egyszer frissítettem az utóbbi időben.
De igyekszem mostanában visszatérni a napi bejegyzésekhez, Tééééényleg, naaaaaaa... Higgyetek nekem.
Hopp, most kinéztem az ablakon. Ez igen! Ez már otthonos, amerre a szem ellát SEMMI vegetáció, csak kő, és homok, és hegyek. Már egészen hiányzott, kezdtem megutálni azokat a rusnya lombhullató erdőket ottan északon.
Na pussz, most mentem, hátha leszállunk egyben.
És leszálltunk egyben, nem is akárhogy. Meg kellene lesnem ezeknek a szakiknak a titkát, mer én az egy szem egy tonnás nyamvadt cessnamat nem tudom úgy odanyalni, mint ezek a gyerekek a 40+ tonna vasat.
Kocsim is megvan, pöci röfire indult, ahogy kell.

Na pusszanat mindenkinek, holnapra összerakok valami képes beszámolót.

Bejegyzes!

Ez itt egy blogbejegyzes!
nem csalas nem amitas, kicsit nyugodtak a korulmenyek, sikerult rakalozkodnom a laptopot egy vezetek nelkuli halozatra, igy most tudok egy picit irni.
Hah, persze nem most, mert most repules van meg ilyenek, de ha ma meg fent vagytok, nezzetek vissza ide, ezt fogom frissiteni, most mentem porogni.