Annyi mesélnvalóm van!
Ma sajnos késő van, és holnap reggel dolgozom, de hogy számonkérhető legyen valamint, hogy szerény személyem el ne felejtse, gondoltam összegyűjtöm ide a lényeges pontokat, aztán majd a napokban kifejtem.
- Beköltözött a Tahiti-i csaj
- Futottunk a Christiannal a tengerparton
- Kis híján kinyírt minket az irányítás
- Jönnek a szülők, és a húgom
- Voltam a Paul-lal Miramar-on meg a haditengerészet bázisán
Ezekről mind meg fogok emlékezni rövidesen.
Posta-futta rovatunk keretében pedig...
Zolika, ha előbb olvasod, mint beszélnénk, megjött a Pax Briefing Card, majd kitalálom, mit lehet vele csinálni, de a minősége nem valami egetverő.
Nu, mára ennyi kutyafuttában.
Kellemes húsvétot mindenkinek
Csövi
szombat, március 22, 2008
szombat, március 15, 2008
csütörtök, március 13, 2008
Fényképezőgép & Mindennapok
Kezdeném a cím második részével.
Ismét végetért (illetve véget érni látszik, ki tudja mi történik a maradék két órában) egy mindennap. Érdeklődéssel olvastam saját blogomat, méghozzá a közelmúltban közzétett, kissé kesernyés, valamint szarvashibákkal megtűzdelt (megtűzdeltről jut eszembe... kis őzgerinc, vörösboros mártással, áfonyával és bugonya krokettal... kissé ismét be vagyok sokallva a hamburgertől... szerintem) blog bejegyzésemet. Egy havi oktatáshoz képest rendesen magam alá kerültem azokban a napokban. Ebből azonban jelentem mellékhatás nélkül felgyógyultam... Illetve... Egyvalami visszamaradt.
A cinizmusom.
Eddig is volt, csak azóta kriminális magasságokba fejlődött.
Mai napom egyik fénypontja egy olyan növendékem, akinek halvány lila segédfogalma nincs, miért is akar repülőgépet vezetni. Eleddig baráti 65 óránák jár és még csak egyszer repült egyedül. Hozzám csak nemrégiben került, kb két hete, azzal a céllal, hogy engedjem el újra egyedül. Az első repülését még betudtam szokásos kihagyás utáni rozsdásodásnak, de amikor a második és harmadik alkalommal az esetek több mint felében veszettül igyekezett a repülőgépet romhalmazzá varázsolni, elkezdtem gyanakodni. Azóta kb hat órát repültem vele iskolakörön, és teljesen véletlenszerűen a második, harmadik illetve igény szerint későbbi körön fakultatíve megpróbál véget vetni szánalmas kis életünknek. Az eddigi legaranyosabb húzása volt, amikor az első fordulót (laikusoknak, ebben a szakaszban még erőteljesen emelkedni ildomos) -1200-as varióval és teljes fordulatszámon üvöltő motorral 130 csomós sebivel teljesítette. Szóval az ilyeneket csak jó humorral, kötél idegekkel, valamint megfelelő mennyiségű szesz féleséggel lehet adekváltan kompenzálni (tudok ám még hasonló szavakat). Valamint fizikai erővel. Volt mostanában ugyanis egy növendékem aki, amikor túlságosan átnyomott átesésből és meglátta a felé közeledő anyaföldet egyszerűen kővé dermedt, befeszítve a karját a teste és a kormány közé. Egyre erőteljesebb
"Engesd el! Engesd el B@zmeg, mer McDöglünk mindketten"
kiáltásaimra is elmaradván a megfelelő engedelmes reakció a CsePeti egy tökéletesen kivitelezett, úgynevezett Karate ütéssel úgy verte ki a kormányt a növendék kezéből, hogy az utána két hétig szívószállal ette a tejbegrízt (najó lehet, hogy utána lányos zavaromban levezetésként sportból még szájon is vágtam. Ki emlékszik már erre abban a nagy zavarodottságban).
Szóval vannak itt izgalmas pillanatok, és ezeket időbe telt feldolgozni, talán ennek tudható be eme hosszú hallgatási időszak.
Mindenesetre most vettem egy fényképezőgépet, és bőszen fényképezek.
Ez persze rendkívül meglepő, hiszen mi mást lehet, egy fényképezőgéppel csinálni (próbáltam vele elmosogatni, de összekarcolta a teflon lábast. Franc aki megeszi 15 dollárt adtam ki érte és azt mondták olyan anyagból készült, mint az űrsikló. Mármint a lábas... lábos... Én nem tudom, de ha az Atlantist ilyenből faragták... Inkább gumicúggal lőjenek orbitális pályára... Nade... komolyodjunk).
Ilyeneket próbálok megfejteni, hogy fókusztávolság, blende, expozíciós idő, ISO szám, quantumkoaxiális együttható (ezutóbbi megfejtőjének különdíjban sorsoljuk ki a jövő heti lottószámokat).
Nade tényleg jó kis gép, majd mindjárt szétválogatok egy pár képet és jól felteszem ide őket. Amint tudok csinálok párat az újabb emberkékről, meg a növendékekről, és akkor fotó alapján beazonosíthatóan lehet majd röhögni. Szegények. De hát ez az egy élvezet hagy maradjon már meg nekem.
És akkor ilyen rövid beszámoló után...
Postabontás!
Bandi: Olvasom a blogod bőszen. Egyelőre még csak az indulási hónapoknál tartok, de nem irigyellek. Amennyi ember a Te blogod alapján rád talált, és most segítséget vár tőled... Hát komoly felelősség, nem mondom. Teljesen magamba szálltam, hiszen én itt csak osztom az eszet önfeledten, míg te vállalod, hogy spirituálisan is táplálékot szolgáltass nekünk. És ezt kéretik nem cinikusan érteni. Tényleg élvezem az írásaidat, és azt gondolom, míg én itt csak kesergek meg hőbörgök magamban, te komolyan is veszed a blog írást, és ezzel másoknak tevőlegesen is segítséget nyújtasz.
Úgyhogy ne hagyd abba kérlek.
Kint is lesz majd egy link a jobb oldali gyűjteményben, amint újra megtanulom használni ezt a cuccost.
Többi kedves erre tévedő olvasónknak kellemes hétvégét (nem gyanítom, hogy mostanában erre téved bárki is, de ma péntek van otthon, így ezt találtam helyénvaló búcsuzónak).
A reklám után visszajövünk.
Csövi
Ismét végetért (illetve véget érni látszik, ki tudja mi történik a maradék két órában) egy mindennap. Érdeklődéssel olvastam saját blogomat, méghozzá a közelmúltban közzétett, kissé kesernyés, valamint szarvashibákkal megtűzdelt (megtűzdeltről jut eszembe... kis őzgerinc, vörösboros mártással, áfonyával és bugonya krokettal... kissé ismét be vagyok sokallva a hamburgertől... szerintem) blog bejegyzésemet. Egy havi oktatáshoz képest rendesen magam alá kerültem azokban a napokban. Ebből azonban jelentem mellékhatás nélkül felgyógyultam... Illetve... Egyvalami visszamaradt.
A cinizmusom.
Eddig is volt, csak azóta kriminális magasságokba fejlődött.
Mai napom egyik fénypontja egy olyan növendékem, akinek halvány lila segédfogalma nincs, miért is akar repülőgépet vezetni. Eleddig baráti 65 óránák jár és még csak egyszer repült egyedül. Hozzám csak nemrégiben került, kb két hete, azzal a céllal, hogy engedjem el újra egyedül. Az első repülését még betudtam szokásos kihagyás utáni rozsdásodásnak, de amikor a második és harmadik alkalommal az esetek több mint felében veszettül igyekezett a repülőgépet romhalmazzá varázsolni, elkezdtem gyanakodni. Azóta kb hat órát repültem vele iskolakörön, és teljesen véletlenszerűen a második, harmadik illetve igény szerint későbbi körön fakultatíve megpróbál véget vetni szánalmas kis életünknek. Az eddigi legaranyosabb húzása volt, amikor az első fordulót (laikusoknak, ebben a szakaszban még erőteljesen emelkedni ildomos) -1200-as varióval és teljes fordulatszámon üvöltő motorral 130 csomós sebivel teljesítette. Szóval az ilyeneket csak jó humorral, kötél idegekkel, valamint megfelelő mennyiségű szesz féleséggel lehet adekváltan kompenzálni (tudok ám még hasonló szavakat). Valamint fizikai erővel. Volt mostanában ugyanis egy növendékem aki, amikor túlságosan átnyomott átesésből és meglátta a felé közeledő anyaföldet egyszerűen kővé dermedt, befeszítve a karját a teste és a kormány közé. Egyre erőteljesebb
"Engesd el! Engesd el B@zmeg, mer McDöglünk mindketten"
kiáltásaimra is elmaradván a megfelelő engedelmes reakció a CsePeti egy tökéletesen kivitelezett, úgynevezett Karate ütéssel úgy verte ki a kormányt a növendék kezéből, hogy az utána két hétig szívószállal ette a tejbegrízt (najó lehet, hogy utána lányos zavaromban levezetésként sportból még szájon is vágtam. Ki emlékszik már erre abban a nagy zavarodottságban).
Szóval vannak itt izgalmas pillanatok, és ezeket időbe telt feldolgozni, talán ennek tudható be eme hosszú hallgatási időszak.
Mindenesetre most vettem egy fényképezőgépet, és bőszen fényképezek.
Ez persze rendkívül meglepő, hiszen mi mást lehet, egy fényképezőgéppel csinálni (próbáltam vele elmosogatni, de összekarcolta a teflon lábast. Franc aki megeszi 15 dollárt adtam ki érte és azt mondták olyan anyagból készült, mint az űrsikló. Mármint a lábas... lábos... Én nem tudom, de ha az Atlantist ilyenből faragták... Inkább gumicúggal lőjenek orbitális pályára... Nade... komolyodjunk).
Ilyeneket próbálok megfejteni, hogy fókusztávolság, blende, expozíciós idő, ISO szám, quantumkoaxiális együttható (ezutóbbi megfejtőjének különdíjban sorsoljuk ki a jövő heti lottószámokat).
Nade tényleg jó kis gép, majd mindjárt szétválogatok egy pár képet és jól felteszem ide őket. Amint tudok csinálok párat az újabb emberkékről, meg a növendékekről, és akkor fotó alapján beazonosíthatóan lehet majd röhögni. Szegények. De hát ez az egy élvezet hagy maradjon már meg nekem.
És akkor ilyen rövid beszámoló után...
Postabontás!
Bandi: Olvasom a blogod bőszen. Egyelőre még csak az indulási hónapoknál tartok, de nem irigyellek. Amennyi ember a Te blogod alapján rád talált, és most segítséget vár tőled... Hát komoly felelősség, nem mondom. Teljesen magamba szálltam, hiszen én itt csak osztom az eszet önfeledten, míg te vállalod, hogy spirituálisan is táplálékot szolgáltass nekünk. És ezt kéretik nem cinikusan érteni. Tényleg élvezem az írásaidat, és azt gondolom, míg én itt csak kesergek meg hőbörgök magamban, te komolyan is veszed a blog írást, és ezzel másoknak tevőlegesen is segítséget nyújtasz.
Úgyhogy ne hagyd abba kérlek.
Kint is lesz majd egy link a jobb oldali gyűjteményben, amint újra megtanulom használni ezt a cuccost.
Többi kedves erre tévedő olvasónknak kellemes hétvégét (nem gyanítom, hogy mostanában erre téved bárki is, de ma péntek van otthon, így ezt találtam helyénvaló búcsuzónak).
A reklám után visszajövünk.
Csövi
szerda, március 12, 2008
Franko ez az oldal, még mindig működik!
Nem is gondoltam, hogy ez a blog oldal még megismer. Még kevésbé, hogy én emlékszem a jelszóra.
Kezdjük elkorcsosult írói vénám korróziótlanítását (minek kell ilyen hosszú szóval indítani?), mindjárt egy amúgy is esedékes köszönetnyilvánítással. Rendkívül hálás vagyok ugyanis azoknak a szegény lelkeknek (netán lelki szegényeknek), akik ilyen hosszú és kínos hallgatás után is erre tévednek reklamálni, illetve kérdéseket feltenni.
Köszönöm nektek!
Na ennyi szentimentalizmus után rendhagyó (persze, mintha valaha is rend lett volna errefelé) módon postabontással kezdjük.
Előljáróban Apucinak szeretnám felhívalkodni nyájas figyelmetességét arra a meglepő nochdatu mulatságos tényre, hogy hónapok óta nem nyitottam ki egyetlen magyar nyelvű könyvet, illetve írásos emléket, tehát csak akkor tessenek szapulni elgyérült írásbeliségemet, ha úgy tetszik gondolni, hogy az helyénvalóságos.
Andris: Mivel egy jó régi bejegyzésemre reagáltál, engedelmeddel beidézem.
Én is elgondolkodtam JAA papírokon ICAO CPL-el a zsebemben. Hogy is van ez az ausztria? Van valami infó?
Nos ausztriában lehet bízni, csak az ott élő osztrákokban nem. Hogy kicsit több fényt vessek itt az eseményekre az történt, hogy Edi nevű haverunk beprotezsált egy céghez, amely a (nem kicsit) ambíciózus Aviation Academy Austria címet viseli, és a
http://www.aviationacademyaustria.com/index.html
web oldalon keresztül érhető el. Ez idáig szép és jó, a probléma csak az, hogy a weboldaluk még az én blogomnál is ritkábban frissül, a fő-fő fószer meg nem az elérhetőségéről híres.
Röviden ez az osztrák vonal kicsit belassulni látszik. Persze ha már így összemelegedtünk szellőztessünk meg egy kis szennyest. Ennek az AAA-nak a törzsgárdája csupa Austrian- meg Tyrolean-es pilcsi, és úgy tűnik, hogy valahonnan szereztek egy alig használt vadi új Fokker 100-as szimulátort. A gond csak az, hogy annyi eszük (meg főleg pénzük) nem volt, hogy bemenjenek a szimulátor boltba es kisétáljanak egy szimulátorral, ezért valamelyik osztrák egyetemmel karöltve "építettek" egyet. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy saját kezűleg, hanem, hogy beszerezték a kabint valahonnan, a hidraulikát máshonnan, a Fokker modellezési adatai egy harmadik helyről, és aztán az egészet összedobták egy működő (hogy mennyire, azt nem tudom, de állítólag egész jól) egésszé. A gond csak az, hogy mindezt az osztrák hatósággal is jóvá kellene hagyatni, azok meg meglátták a cuccost, és... szó elszállt, lélek bennszakadt...
Szóval egyelőre ezzel köszködnek a fiuk. Mindez minket csak azért érdekel, mert a Type Rating (kezdőknek Típus jogosítás, ez kell ahhoz, hogy ilyen nagy és komoly repülőket repüljön az ember szárnyaló gyermeke. Ennek megszerzéséhez pedig vagy ilyen nagy és komoly szimulátoron kell képezni a delikvenseket, vagy pedig kimenni a rétre és az igazival repülni kb 40 órát. Laikusok is eldönthetik, melyikkel jár jól a pénztárca.) lenne a cég fő arculata (nyilván, hiszen ebből jön a zsé)(mi a túró az a zsé, sosem tudtam kielégítően megmagyarázni magamnak)(csapongok itt zárójelből zárójelbe, franc se emlékszik már hol tartottam)(közben meg mennem kellene dolgozni, én meg itt ülök és hülyeségeket irogálok)...
Tehát...
Ameddig pedig nincs meg a szimulátor hatósági engedélye, addig az egész dolog áll. Nagyon áll. De úgy áll ahogyan abszolút nulla fölött csak a CsePeti !@#$ -a tud állni (eredetileg ilyeneket akartam írni, hogy -4-es metró építése..., meg -a MALÉV konszolidációja, de azért ez szerintem jobban illik eddigi stílusunkhoz).
Nu, most ennyi, mert mentem dolgozni.
Majd folytatom.
Csövi...
...Jelentem túléltük az iskolaköröket.
Szóval ausztriát összefoglalva NAGY NULLA.
Egyelőre.
Persze JAA nélkül nem megyünk egy tapodtat sem, ezért most is megy a háttérben az ügyeskedés, protekciózás. Valami csak lesz, és amint pontosabbat tudok, azonnal informálom a nyájas publikumot. Addig amúgy is csak üres szócséplés lenne az egész.
Most pedig álljunk vissza élménybeszámoló üzemmódba.
Múlt hét csütörtök éjjel történt...
Az éjszaka tiszta volt, a hold mint valami sejtelmes vigyor épphogy kivehetően világította be a tavaszi kaliforniai égboltot. Hősünk chevy-je halk zúgással húzott be az étterem parkolójába. Szállas, kisportolt alak (mostanában edzeni meg úszni járunk Christian nevű haverommal, úgyhogy... kuss és figyelés a sztorira) szállt ki a kocsiból és indult hosszú léptekkel a bejárat felé . Az asztalnál az étlapba temetkezett, időnként az órájára sandított, és hangos, megkönnyebbült sóhajtással fogadta a felszolgált, párás, tökéletes habkoronájú, halkan gyöngyöző jéghideg seritalt. Mikor a pohár elindult az asztal felülete és hősünk ajkai között húzódó görbe vonalú egyenes mentén még senki nem gondolta, hogy ezen a rövid úton örökre elveszhet egy mit sem sejtő pohár sör.
Megcsörrent a telefon.
A pohár ebben a pillanatban még 7.5782456 cm-re volt hősünk ajkaitól.
Soha nem tette meg a maradék utat.
Egy tragédia kibontakozásának mit sem sejtő, jegesen gyöngyöző áldozata lett.
Na ezt a stílust majd még gyakorolni fogom itt a jövőben, most a lényeg.
A sztori úgy kezdődött, hogy két csaj beült a C-152-esbe. Félre ne tessenek érteni, semmi bajom a csajokkal, de valaki magyarázza meg nekem, hogy mi a búbánatos mari néni szottyadt kelbimbójáért kell Phoenix-be egy sivatagon keresztül 300 tengeri mérföldre 152-essel menni?
Mindegy, a csajok elindultak, mert JAA orvosit kellett csinálniuk, és azt itt a környéken csak Phoenixben lehet. Odafele nem is volt probléma. Visszafele beesteledett, a sivatagból kisugárzott a meleg, lehűlt a levegő, és csodák csodájára szegényeknek kicsit lejegesedett a porlasztó. Motor elkezdett egyenetlenül járni. Eddig még semmi probléma, ilyen már volt a Kocsmapilóta életében is, sőt... Be is kakkantott rendesen, akárcsak a csajok. Mindenesetre ráhúzták a porlasztó fűtést amire annak rendje és módja szerint még jobban leesett az amúgy sem himalájai csúcsokat döngető fordulatszám. Nosza ezeknek sem kellett több, mondták az LA Center-nek, hogy baj van. Az szokás szerint segítőkészen elnavigálta őket a legközelebbi alkalmatos reptérig, ahol szerencsésen le is szálltak. Nem mintha elítélném őket, mert onnan, ahol leszálltak még jó 45 perces út volt hátra a szokásos 5-6000 láb magas (kb 2000m) parti hegység fölött hazáig. Valószínüleg én sem repestem volna a gondolattól, hogy rázó motorral, jegesedő porlasztóval nekivágjak. Nade amit ezután tettek... Felfoghatatlan. Csakis a gyerekszoba teljes és totális hiányának tudhatom be.
Felhívták a Kocsmapilótát.
Én meg letettem a sört, és felvettem a telefont. Ezek persze ekkorra már rájöttek, arra amit én már régen tudtam. Nevezetesen, hogy este a sivatagban BAROMI hideg tud lenni.
Engem itt ki szoktak röhögni, amikor a hosszabb útvonalakra bakancsban, farmerban, pulóvert és a jó kis bőr dzsekimet hátra bekészítve indulok. Egyszer még rám is szólt a főnök, hogy miért nem egyenruhában repülök. Aztán megkérdeztem tőle, szerinte a sivatagban pontosan mennyit ér a két csíkos vállap amikor az ember leszáll és nem tud felszállni? Elrepülgetek én iskolakörön csíkokban. De egy motorral, sivatag fölött, hagy ne kelljen már felcsíkozva kockáztatnom.
Szóval a csajok fáztak, előttem a sör, közben megjött a Christian is (csodálkozott amikor kivertem a kezéből a már előre kirendelt gyöngyöző habosat), én hülye meg megkérdeztem a csajokat, hogy akkor most mi legyen, felvegyük őket?
Persze csak a pofám nagy itt. Igazából teljesen feldobott a gondolat, hogy végre valami értelme is van a repülésnek, nem csak kőőőőőőőőrbe kőőőőőőőőőrbe kell menni, és imádkozni leszállásnál, hogy lebegtessen az ipse. Szóval hajnali 11-kor otthagytuk a sört, beültünk a repellőbe, és elmentünk a csajokért. Élmény volt. Nem mintha navigálni kellett volna, mert ezen a terepen még éjszaka, háton, kényszerzubbonyban, ellenszélben, ellenséges poszátáktól üldözve is kiismerem magam. De mégis... A repülésnek célja volt, megmentettük a csajokat...
Na persze ez sem ment csalódás nélkül. Kiszálltunk a repülőből a Christiannal, csajok jöttek, már messziről hálálkodta, mire én kulturáltan feltartottam a kezem, mondom, nehogy kifulladjatok azért, még szükség lesz az energiára. Majd ezzel a zárszóval lehúztam a sliccemet, amit Christian, leghűségesebb tanítványom szaporán követett. Erre ezek a visszamaradt neandervölgyi csajok megjegyezték, hogy milyen vicces gyerekek vagyunk. Nesze neked metakommunikáció meg testbeszéd meg ilyen böszmeségek. Hát ezeknek legközelebb írásban két héttel előre benyújtom kétoldali fellációs szerződéstervezet. Apám...
Az ilyen és ehhez hasonló félreértésektől eltekintve sikerrel zártuk az éjszakát. A hülye Christian visszarepülte a 152-est, én meg hazavittem a csajokat. Persze egymáson tartottuk a szemünket, de mégis... Éjszaka... Hegyek felett... Egy motorral... Franc se tudja van-e ennek értelme
Nos ennyi mára.
Még maradt beszámolóm, mert vettem egy fényképezőgépet és mostanában azzal játszom, úgyhogy majd megint megtanulok ide képeket tenni, és akkor majd még többet is mesélek.
Egyelőre legyen elég ez Big Return-nek.
Folyt. Köv.
Csövi
Kezdjük elkorcsosult írói vénám korróziótlanítását (minek kell ilyen hosszú szóval indítani?), mindjárt egy amúgy is esedékes köszönetnyilvánítással. Rendkívül hálás vagyok ugyanis azoknak a szegény lelkeknek (netán lelki szegényeknek), akik ilyen hosszú és kínos hallgatás után is erre tévednek reklamálni, illetve kérdéseket feltenni.
Köszönöm nektek!
Na ennyi szentimentalizmus után rendhagyó (persze, mintha valaha is rend lett volna errefelé) módon postabontással kezdjük.
Előljáróban Apucinak szeretnám felhívalkodni nyájas figyelmetességét arra a meglepő nochdatu mulatságos tényre, hogy hónapok óta nem nyitottam ki egyetlen magyar nyelvű könyvet, illetve írásos emléket, tehát csak akkor tessenek szapulni elgyérült írásbeliségemet, ha úgy tetszik gondolni, hogy az helyénvalóságos.
Andris: Mivel egy jó régi bejegyzésemre reagáltál, engedelmeddel beidézem.
Én is elgondolkodtam JAA papírokon ICAO CPL-el a zsebemben. Hogy is van ez az ausztria? Van valami infó?
Nos ausztriában lehet bízni, csak az ott élő osztrákokban nem. Hogy kicsit több fényt vessek itt az eseményekre az történt, hogy Edi nevű haverunk beprotezsált egy céghez, amely a (nem kicsit) ambíciózus Aviation Academy Austria címet viseli, és a
http://www.aviationacademyaustria.com/index.html
web oldalon keresztül érhető el. Ez idáig szép és jó, a probléma csak az, hogy a weboldaluk még az én blogomnál is ritkábban frissül, a fő-fő fószer meg nem az elérhetőségéről híres.
Röviden ez az osztrák vonal kicsit belassulni látszik. Persze ha már így összemelegedtünk szellőztessünk meg egy kis szennyest. Ennek az AAA-nak a törzsgárdája csupa Austrian- meg Tyrolean-es pilcsi, és úgy tűnik, hogy valahonnan szereztek egy alig használt vadi új Fokker 100-as szimulátort. A gond csak az, hogy annyi eszük (meg főleg pénzük) nem volt, hogy bemenjenek a szimulátor boltba es kisétáljanak egy szimulátorral, ezért valamelyik osztrák egyetemmel karöltve "építettek" egyet. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy saját kezűleg, hanem, hogy beszerezték a kabint valahonnan, a hidraulikát máshonnan, a Fokker modellezési adatai egy harmadik helyről, és aztán az egészet összedobták egy működő (hogy mennyire, azt nem tudom, de állítólag egész jól) egésszé. A gond csak az, hogy mindezt az osztrák hatósággal is jóvá kellene hagyatni, azok meg meglátták a cuccost, és... szó elszállt, lélek bennszakadt...
Szóval egyelőre ezzel köszködnek a fiuk. Mindez minket csak azért érdekel, mert a Type Rating (kezdőknek Típus jogosítás, ez kell ahhoz, hogy ilyen nagy és komoly repülőket repüljön az ember szárnyaló gyermeke. Ennek megszerzéséhez pedig vagy ilyen nagy és komoly szimulátoron kell képezni a delikvenseket, vagy pedig kimenni a rétre és az igazival repülni kb 40 órát. Laikusok is eldönthetik, melyikkel jár jól a pénztárca.) lenne a cég fő arculata (nyilván, hiszen ebből jön a zsé)(mi a túró az a zsé, sosem tudtam kielégítően megmagyarázni magamnak)(csapongok itt zárójelből zárójelbe, franc se emlékszik már hol tartottam)(közben meg mennem kellene dolgozni, én meg itt ülök és hülyeségeket irogálok)...
Tehát...
Ameddig pedig nincs meg a szimulátor hatósági engedélye, addig az egész dolog áll. Nagyon áll. De úgy áll ahogyan abszolút nulla fölött csak a CsePeti !@#$ -a tud állni (eredetileg ilyeneket akartam írni, hogy -4-es metró építése..., meg -a MALÉV konszolidációja, de azért ez szerintem jobban illik eddigi stílusunkhoz).
Nu, most ennyi, mert mentem dolgozni.
Majd folytatom.
Csövi...
...Jelentem túléltük az iskolaköröket.
Szóval ausztriát összefoglalva NAGY NULLA.
Egyelőre.
Persze JAA nélkül nem megyünk egy tapodtat sem, ezért most is megy a háttérben az ügyeskedés, protekciózás. Valami csak lesz, és amint pontosabbat tudok, azonnal informálom a nyájas publikumot. Addig amúgy is csak üres szócséplés lenne az egész.
Most pedig álljunk vissza élménybeszámoló üzemmódba.
Múlt hét csütörtök éjjel történt...
Az éjszaka tiszta volt, a hold mint valami sejtelmes vigyor épphogy kivehetően világította be a tavaszi kaliforniai égboltot. Hősünk chevy-je halk zúgással húzott be az étterem parkolójába. Szállas, kisportolt alak (mostanában edzeni meg úszni járunk Christian nevű haverommal, úgyhogy... kuss és figyelés a sztorira) szállt ki a kocsiból és indult hosszú léptekkel a bejárat felé . Az asztalnál az étlapba temetkezett, időnként az órájára sandított, és hangos, megkönnyebbült sóhajtással fogadta a felszolgált, párás, tökéletes habkoronájú, halkan gyöngyöző jéghideg seritalt. Mikor a pohár elindult az asztal felülete és hősünk ajkai között húzódó görbe vonalú egyenes mentén még senki nem gondolta, hogy ezen a rövid úton örökre elveszhet egy mit sem sejtő pohár sör.
Megcsörrent a telefon.
A pohár ebben a pillanatban még 7.5782456 cm-re volt hősünk ajkaitól.
Soha nem tette meg a maradék utat.
Egy tragédia kibontakozásának mit sem sejtő, jegesen gyöngyöző áldozata lett.
Na ezt a stílust majd még gyakorolni fogom itt a jövőben, most a lényeg.
A sztori úgy kezdődött, hogy két csaj beült a C-152-esbe. Félre ne tessenek érteni, semmi bajom a csajokkal, de valaki magyarázza meg nekem, hogy mi a búbánatos mari néni szottyadt kelbimbójáért kell Phoenix-be egy sivatagon keresztül 300 tengeri mérföldre 152-essel menni?
Mindegy, a csajok elindultak, mert JAA orvosit kellett csinálniuk, és azt itt a környéken csak Phoenixben lehet. Odafele nem is volt probléma. Visszafele beesteledett, a sivatagból kisugárzott a meleg, lehűlt a levegő, és csodák csodájára szegényeknek kicsit lejegesedett a porlasztó. Motor elkezdett egyenetlenül járni. Eddig még semmi probléma, ilyen már volt a Kocsmapilóta életében is, sőt... Be is kakkantott rendesen, akárcsak a csajok. Mindenesetre ráhúzták a porlasztó fűtést amire annak rendje és módja szerint még jobban leesett az amúgy sem himalájai csúcsokat döngető fordulatszám. Nosza ezeknek sem kellett több, mondták az LA Center-nek, hogy baj van. Az szokás szerint segítőkészen elnavigálta őket a legközelebbi alkalmatos reptérig, ahol szerencsésen le is szálltak. Nem mintha elítélném őket, mert onnan, ahol leszálltak még jó 45 perces út volt hátra a szokásos 5-6000 láb magas (kb 2000m) parti hegység fölött hazáig. Valószínüleg én sem repestem volna a gondolattól, hogy rázó motorral, jegesedő porlasztóval nekivágjak. Nade amit ezután tettek... Felfoghatatlan. Csakis a gyerekszoba teljes és totális hiányának tudhatom be.
Felhívták a Kocsmapilótát.
Én meg letettem a sört, és felvettem a telefont. Ezek persze ekkorra már rájöttek, arra amit én már régen tudtam. Nevezetesen, hogy este a sivatagban BAROMI hideg tud lenni.
Engem itt ki szoktak röhögni, amikor a hosszabb útvonalakra bakancsban, farmerban, pulóvert és a jó kis bőr dzsekimet hátra bekészítve indulok. Egyszer még rám is szólt a főnök, hogy miért nem egyenruhában repülök. Aztán megkérdeztem tőle, szerinte a sivatagban pontosan mennyit ér a két csíkos vállap amikor az ember leszáll és nem tud felszállni? Elrepülgetek én iskolakörön csíkokban. De egy motorral, sivatag fölött, hagy ne kelljen már felcsíkozva kockáztatnom.
Szóval a csajok fáztak, előttem a sör, közben megjött a Christian is (csodálkozott amikor kivertem a kezéből a már előre kirendelt gyöngyöző habosat), én hülye meg megkérdeztem a csajokat, hogy akkor most mi legyen, felvegyük őket?
Persze csak a pofám nagy itt. Igazából teljesen feldobott a gondolat, hogy végre valami értelme is van a repülésnek, nem csak kőőőőőőőőrbe kőőőőőőőőőrbe kell menni, és imádkozni leszállásnál, hogy lebegtessen az ipse. Szóval hajnali 11-kor otthagytuk a sört, beültünk a repellőbe, és elmentünk a csajokért. Élmény volt. Nem mintha navigálni kellett volna, mert ezen a terepen még éjszaka, háton, kényszerzubbonyban, ellenszélben, ellenséges poszátáktól üldözve is kiismerem magam. De mégis... A repülésnek célja volt, megmentettük a csajokat...
Na persze ez sem ment csalódás nélkül. Kiszálltunk a repülőből a Christiannal, csajok jöttek, már messziről hálálkodta, mire én kulturáltan feltartottam a kezem, mondom, nehogy kifulladjatok azért, még szükség lesz az energiára. Majd ezzel a zárszóval lehúztam a sliccemet, amit Christian, leghűségesebb tanítványom szaporán követett. Erre ezek a visszamaradt neandervölgyi csajok megjegyezték, hogy milyen vicces gyerekek vagyunk. Nesze neked metakommunikáció meg testbeszéd meg ilyen böszmeségek. Hát ezeknek legközelebb írásban két héttel előre benyújtom kétoldali fellációs szerződéstervezet. Apám...
Az ilyen és ehhez hasonló félreértésektől eltekintve sikerrel zártuk az éjszakát. A hülye Christian visszarepülte a 152-est, én meg hazavittem a csajokat. Persze egymáson tartottuk a szemünket, de mégis... Éjszaka... Hegyek felett... Egy motorral... Franc se tudja van-e ennek értelme
Nos ennyi mára.
Még maradt beszámolóm, mert vettem egy fényképezőgépet és mostanában azzal játszom, úgyhogy majd megint megtanulok ide képeket tenni, és akkor majd még többet is mesélek.
Egyelőre legyen elég ez Big Return-nek.
Folyt. Köv.
Csövi
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)