Arra gondoltam, egy bocsánat kéréssel indítom a 2007-es blogolást. Aztán úgy döntöttem mégsem.
Tudom, hogy májusban elkezdeni nem kulturált, kiváltképpen ha az ember még jól el is tűnik hozzá pár hónapra mindenféle magyarázat nélkül, de az vesse rám az első követ, aki nem fél tőle, hogy felépülésem után egy éjszaka belopózom a hálószobába és fültől fülig elvágom a torkát, majd kiirtom az egész családot ékszerteknősöstül. Kissé agresszív vagyok mostanában. Lehet, jobb is volt, hogy nem írtam blogot. Az energiáim olyan szinten emésztődtek fel a svédektől, hogy öröm nézni.
Kronológiai sorrendben az történt, hogy visszajöttem január végén. Minden szép volt, minden jó, mindennel meg voltam elégedve. Van ez a Victor nevű főpilóta helyettes, aki megigérte, hogy segít az oktatóiban, pláne, hogy őt tették meg oktatónknak. Pernilláék közölték, hogy az indiai equipage (hozzá nem értőknek ekipázs fransziául)-nak szüksége lenne egy söfőrre (cheauffeur) hogy hetente párszor elszállítódjanak a bótba kenyeret meg hasonlókat venni, és a svédek bérelnek majd egy kisbuszt, én lennék a felelős a logisztikáért, és óránként 10 dolcsit fizetnek. Torbjörn (az üzemeltetési fő-fő-főnök) behívott magához, és örömmel tudatta, hogy szükségük lenne földi oktatóra, így amint leteszem a szükséges vizsgát (mindössze egy 100 kérdéses teszt) azon nyomban elkezdhetek oktatni egy osztályt (15 dolcsi óránként). Az ATPL, mint mondták elkezdődik márciusban, abba becsatlakozhatok.
Naaaaaagy széles, gusztustalan vigyorral az arcomon mentem el berúgni egy kies péntek este a langyos február esti levegőben. A pálmák csiripeltek, a madarak hajladoztak, a mérges pókok andalító rumbát játszottak, a csörgőkígyók meg nemtom mit csináltak, mert addigra én már olyan állapotban voltam, hogy egy fekete özvegy sikítva esett össze a lehelletemtől (fekete özvegyek mindenhol vannak, ezeket arról lehet megismerni, hogy fekete karszalagot hordanak, és vasárnap gospell éneklés után temetőbe járnak). Másnap reggel... Másnap volt. Méghozzá a leg durvábbak egyike. Emlékszem mert a nap egész korán felkelt, csak hogy az én fájó szemeimbe tűzze Ausztenites állapotban levő sugarait (az ausztenit megfejtői között értékes ajándékokat sorsolok ki). Épp egész testemben remegve küzdöttem a reggelivel (már vagy egy félórája megettem, de csak nem akart nyugton lenni odalent a kis genya) amikor megcsörrent a telefon.
Kronológiai sorrendben a következők történtek. Joe hívott (emlékeztek, akivel a CPL-emet csináltam) hogy visszajött a papirom az FAA-től, mert nem volt rendben egy levél a magyar hatóságtól. Bonyolult az ügy, és kissé unalmas is (ellentétben az eddigi érdekfeszítő történet kibontakozásával), de a lényeg, hogy küldeni kell egy levelet az FAA (amcsi hatóság)-nek, hogy küldjön egy levelet a magyaroknak, hogy küldjenek egy levelet az FAA-nek. Értem? Minden megáll, nincs CPL-em, maradt a sima mezei PPL műszerrel. Sebaj, a földi oktatóihoz nem kell CPL. Torbjörn egy héttel a kezdés előtt váratlanul közölte, hogy másnap csinálnának egy interview-t. Kicsit néztem, mert eddig ilyenről nem volt szó. Másnap az interjú szerintem jól ment, ők meg közölték, hogy még gyakorolnom kell. Nem kivánom kommentálni a történteket. Szóval ugrott az oktatói, ugrott a földi oktatói. Sebaj, az indiaiaknak kell valamiféle szállítmányozás abból azért csak lesz valami. Aha lett is. Qrva sok bicikli lett belőle. Kiderült, hogy a svédek havi pár ezer dollárt akartak az indiaiakra teksálni. Tök egyértelmű, hogy még sosem dolgoztak indiaiakkal. Ők csak fogták, és szemberöhögték a Pernillát, majd elmentek a WalMart-ba, hogy vegyenek valami olcsó biciklit. Aztán kiderült, hogy a WalMart-nál van lehetőség 90 napos visszavételre. Lényegében, ha nem tetszik, amit vettél 90 napon belül visszaviszed, és visszaadják neked a pénzt. Az indiaiak kitalálták, hogy egyszerűen csak vesznek egy jó kis bicajt, és 3 havonta visszaviszik, majd fél óra mulva mindig újra megveszik. Állítólag a hatóságok tömeges öngyilkossági hullámra készülnek a WalMart menedzsmentje körében. Persze nem ez volt a legjobb, hanem az amikor az egyik indiai kitalálta, hogy a leárazott biciklit hátha visszaveszik az eredeti áron. Amikor felfogtam, hogy a srác egy sima bicikli vásárláson kereshet akár 30%-ot mély tisztelettel hajoltam meg az indiai kultúra előtt. Isten óvja amerikát. Szóval ugrott az oktatói, ugrott a meló, az ATPL-nek meg mondták, hogy késése lesz, legyek türelemmel.
Minderre az volt az igazi hab a tortán, amikor kitaláltam, hogy visszamegyek judozni. Persze a judo közben elköltözött, így innentől 30 mérföldet kell autózni egy irányba, majd 30-at vissza. Kb mint Budapest-Tatabánya. Hát a rátóti pék nemibeteg unokája menjen Tatabányára judózni rákjárásban.
Szóval jelenlegi helyzetemre egy Ford Fairlane idézet jut szembe. Jelenleg a svédeknél lenni olyan, mint sajtreszelővel rejszolni. Enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas.
Majd még jelentkezem.
Csövi
